Kedves, beszéljünk róla! Van tabu? Nincs tabu!

   "Kétség sem fér hozzá, a férfiak és a nők különbözőek. Mai társadalmunkat áthatja egy téves elképzelés, mely szerint az egyenlőség egyformaságot jelent. Valóban, a nő és a férfiak egyenlők, de egy biztos: nem egyformák." Kevin Leman

     Már egészen kicsi korunktól kezdve átszövi az életünket az az általános kérdés, hogy milyennek kell lennie egy kislánynak illetve egy kisfiúnak. Emlékezzünk csak vissza, hallottunk-e ilyen és ehhez hasonló mondatokat a környezetünktől, mint például :”jaj , ne legyél már ilyen durva, te egy kislány vagy „ vagy épp „ne sírj már, te egy bátor kisfiú vagy, a nyafogást hagyd meg a lányoknak”. Én úgy vélem ezek olyan káros címkézések, amelyek nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy egy gyermek személyisége egy igencsak ferde irányba haladjon. Ugyanis zavarba ejtő a tény, és egyben elvárás, hogy ne sírjon valaki, aki férfi, mert ezzel elveszti annak valódi jelentőségét és téves elvárás egy nőtől /kislánytól, hogy mindig kifinomult legyen, hiszen az indulatok éppúgy felgyülemlenek bennünk nőkben is, ezen pedig nem segít az, ha a szülő, vagy a kisgyermek környezete bűntudatot keltő módon nyilvánul meg és az identitás fejlődésére is negatívan hathat, ha azt mondom valakinek, hogy neki a neme függvényében olyan dolgoktól kell vonakodnia, mint mondjuk az érzelmek egyik legtermészetesebb kifejezésre juttatása, a sírás.  

Az önmagunk felfedezése egy nagyon izgalmas utazás és az első jelentős állomása a gyermekkor és valahogy úgy látom, hogy ebben az esetben egy kicsit elmásítva de igaz a mondás: Minden út Rómába vezet VISSZA. Az életünk során kialakított kapcsolataink szoros összefüggésben állnak életünk első közösségével, vagyis a családdal, no de miért is? Nem hiába beszél Erikson az ősbizalomról és az ősbizonytalanságról, amelyet a szülői gondoskodás alapján alakítunk ki. Én úgy tartom a szülő tanítja meg a gyermeknek, hogy mit is jelent, ha szeretve vagy, és véleményem szerint az, hogy szeretve vagy, azért történik meg, mert értékes vagy és páratlan és nem feltétlen feltételhez kötött. Mit jelent biztonságban lenni? hiszen a kötődés és a biztonságérzet kéz a kézben járnak. Lehet ugyanis biztonságosan és egészségesen kötődni és teljesen beteg módon is. Nyilván ez a párválasztásban megváltozik, hiszen ott már mi döntjük el, hogy kivel szeretnénk lenni és ebbe bizony jócskán belepakoljuk azt, ahogyan a szülőkhöz kötődtünk. Természetesen ez is mutatja, hogy egy ember kötődési formáját nem a neme határozza meg leginkább.

    De mit is jelent kötődni valakihez, akibe szerelmesek vagyunk? Miben más ez a szülőkhöz való kötődéstől? Első sorban azért mást, mert a szüleinkhez érkezünk, a párunk mellett döntünk. A szüleinkre szükségünk van az életben maradáshoz, és én úgy látom, a lélek alapvető éltető feltétele a szeretet, amelyből kialakul a kötődés.

Egyre többet hallom azt, hogy mindennek az alapja a kommunikáció, ami igaz is, de nekem az a meglátásom, hogy mi emberek kommunikálunk a párunkkal, csak épp elbeszélünk egymás mellett, nem beszéljük egymás szeretetnyelvét, mintha úgy éreznénk, szükségünk lenne egy útmutatóra a másikhoz, hogy megértsük őt, hogy képesek legyünk éreztetni vele a szeretetünk és, hogy mi magunk és érezzük az övét.

Rengeteg olyan kapcsolat van ahol a felek nem alakítanak ki valós, mély kötődést, csak felszínesen élik meg érzéseiket, de miért? Gondoljunk csak bele, ha egy kisbaba megszokja azt, hogy mindig csendben alszik el, akkor neki a későbbiekben minden kis zaj zavaró lesz és megébred rá. Valahogy a kötődés is így alakulhat ki, ha én kisgyerekként megtanulok biztonságosan és egészségesen kötődni, akkor ezt viszem tovább a felnőtt kapcsolataimban. De akkor ez most azt jelenti, hogy minden gyökere a szülő és nincs is beleszólásunk? Én úgy gondolom ezt így nem teljesen igaz, de fontos, hogy a másik fél, nem egy biztonsági kötél, nem egy menedék a gyerekkorunk elől, mindenki csakis önmagát mentheti meg és aztán tud csak egészségesen kötődni egy felnőtt emberhez.

Gondoljunk csak bele hány kapcsolat zárul le az indokolatlan féltékenység miatt és te, kedves olvasó, ha neked is vannak gondjaid, akkor megölelgetted- e már a benned élő kislányt, vagy épp kisfiút? próbáltad-e meglátni azt a gyermeklelket, ami valahol, valamikor sérült?

Tényleg úgy gondolod, hogy a párod egy megoldás? Hogy valakihez menekülnöd kell magad elől? Lehet ilyet tenni, szabad is, csakhogy néha nagyon csúnyán visszaüt, és az a csúfos az egészben, hogy akihez menekültél attól akarsz majd a legmesszebbre futni. Mert szakadékokat építünk  egymás között azzal, hogy nem végzünk igényes munkát, azzal hogy mindig a könnyebbnek tűnő utat választjuk.

Nyilván a személyiségfejlődés egy életen át tart és nem önmagunk tökéletesített változatával kell társat keresnünk, hiszen ebben a szeretetkapcsolatban az a szép, hogy együtt formáljuk a művet, amelyet úgy hívunk énkép.

Sokszor sokan bele esünk abba a hibába, hogy a párunk egy utólagos pótlás a szülői hiányosságokra és valahol itt lehet a kutya elásva. Természetesen az egy nagyon meghitt életérzés, ha feltárjuk párunk előtt a bennünk élő gyermeket, csak nem feltétlen az a jó, ha elvárjuk, hogy felnevelje ezt a részünket a másik.

Fontos együtt bontogatni a szárnyaink, de az egészséges kötődés azt is jelenti, hogy hagyom a másikat önmagának lenni, hagyom őt kibontakozni, hagyom, hogy megőrizze önmagát. Az a valódi kötődés, amikor érzem azt, hogy fontos vagyok a páromnak akkor is, ha épp nincs velem és nem szeretnék versenyezni az életében jelen levő dolgokkal, jelentsen ez barátokat, munkát, hobbyt vagy bármi mást.

De mindenekelőtt fontos, hogy ez téma sem legyen tabu, beszéljünk róla, hogy nekünk mi a fontos, ismerjük meg egymás szeretetnyelvét és ne féljünk attól, sem, hogy önmagunkkal is őszinték legyünk, hogy belenézzünk kicsit abba tükörbe és ismerjük meg azt az embert, aki visszaköszönt ott ránk.

   A kötődés minden férfi és nő életében fontos. Az érzés, hogy tartozom valakihez, hogy az otthon nem négy falat, hanem egy érző lelket jelent az egyik legszebb dolog, amit földi létünk során megtapasztalhatunk, de mégis fontos előbb önmagunkkal békében élni ahhoz, hogy ez egy élhető és boldogságot hozó formában valósuljon meg valakivel, akit szeretünk.

   Egy idézettel szeretném ezt a kis írásom :

„Azt akarom mondani, csak várom, hátha te is szeretnél,

de azt mondom, ha beéred kevesebbel, nem is vagyok fontos.

Azt akarod mondani, egyszer még a legfontosabb lehetnék,

de csak azt mondod, muszáj megőrizned önmagadat.

Azt akarom mondani, hogy egymásban többé válhatunk,

de azt mondom, ha nem egyként gondolsz ránk, nincs is értelme.

Azt akarod mondani, hogy majd idővel azzá leszünk,

de csak azt mondod, te már így is túlléptél a határaidon.

Azt akarom mondani, lazulj el, csináljuk kicsit másképp,

de azt mondom, én nem bírom tovább várni, hogy megérkezz.” (Áfra János)