Testképzavar: tabu? Nem tabu!

Testképzavar 

       "Mindannyian annyira szépnek születtünk, a legnagyobb tragédia, ha elhitetik velünk, hogy nem vagyunk azok." Rupi Kaur

     Néhány éve találkoztam először ezzel az idézettel és kettős érzést ébreszt bennem, ugyanis egyrészt az, hogy mind szépnek születünk egy igaz és emellett jóleső kijelentés, másrészt van bennem egy keserűség is, mert az idézet másik fele nem ennyire derűs, ugyanis az is tény, hogy életünk során találkozunk olyan emberekkel, tragédiákkal, tapasztalásokkal, akik és amik belénk vésik azt a téves, de mégis pusztító vádat, hogy nem vagyunk azok és mi elhisszük sok esetben és ez bizony rettenetes dolgokhoz vezethet. 

   Tudtad, hogy egy 2005-ös amerikai felmérés szerint a középiskolások 45.6 százaléka próbálkozott fogyókúrával már, de a fiúk 29.9 százaléka is alkalmazott fogyókúrát legalább egyszer? De vajon mennyire görbe az a tükör, ami a fogyókúrára készteti az embereket? Vajon neked, kedves Olvasó ki és mi jelenti a tükröt? Gondolod hogy az talán te is lehetsz valaki számára? 

   A testképzavarral küzdő emberek pszichológiai és fizikai jóllétére egyaránt hatással van a jelenség, amely szerves része az életüknek, ugyanis úgy vélik, hogy az egyetlen módja annak, hogy szociális környezetüknek megfeleljenek az az, hogy elérik az általuk kiszabott súlyt, amely kórosan alacsony. Ez nyilván ártalmas az egészségre, az immunrendszer legyengülését, vérszegénységet, káliumhiányt, csontritkulást, súlyos esetben terhességi komplikációkat is okozhat, vagy meddőséget, ugyanis ha valaki hosszú ideig kritikusan éhezteti magát, különösen a fejlődő szervezetek esetében, alultápláltságot eredményez.

Ennek azonban vannak lelki lecsapódásai is. Első sorban aki ennyire nem tud megbarátkozni a testével és olyan brutális megoldásokhoz folyamodik, mint az önéheztetés az képtelen boldog lenni az emberi kapcsolataiban, mert bár lehetnek vidám pillanatai, de teljes örömérzetet meggátolja az állandó bűntudat, arról nem is beszélve, hogy a közérzetre is kihat az éhség állandó jelenléte. Én például nagyon szeretek enni, de van bennem egy egészséges vágy arra, hogy fejlesszem a testem, így ha túleszem magam, bűntudatot érzek néha és ez természetes, mivel nem hosszan tartó, nem érzelmi okokból eszem vagy nem eszem, tudom élvezni az étkezés pillanatait és tisztában vagyok vele, hogy minden korrigálható, ha ma elettem magam, hát ez van :) képbe jön az önirónia, a humor és holnap edzem egyet. Tehát ha az ember néha érez bűntudatot, vagy van igénye arra, hogy alakítsa a képet, ami visszaköszön a tükörből, az cseppet sem gond, sőt, nagyon jó hatással lehet az önképre, én legalábbis mindig  pártoltam a tedd meg és ne siránkozz életfilozófiát, de az ha valaki a teljes lelkivilágát és életútját erre építi, miközben egész egyszerűen elfogy, testileg és lelkileg is, arra figyelnünk kell, neked, nekem, nekünk. A környezetnek és segítenünk, mert ez nem csak súlyos jelenség, hanem sajnos egyre gyakoribb is. 

   Azokra értendő az anorexia, akik nem tudják helyesen megítélni saját testük és egy olyan természetellenes ideálhoz akarnak hasonlítani, amely ártalmas mint a lelki, mint a testi egészségre. Ironikus módon a szó étvágytalanságot jelent, de azok, akik ebben a testkép zavarban szenvednek, nem veszítik el étvágyuk, csak egész egyszerűen megszállott késztetést éreznek arra, hogy bármi áron elérjék a fejükben lévő "ideális" testet.

A bulimia olyan testkép zavar, amely áldozatai falásrohamokban tőrnek ki, képesek hatalmas mennyiséget magukba önteni, aztán ennek ürítésére kényszerítik magukat. Ez háromszor annyi nőt érint mint férfit és főleg a nyugati kultúrákra jellemző.

A huszadik század második felében egyre jobban megnőtt ezeknek a száma és főleg a fiatal nők körében, de vajon mi ennek a kiváltó oka?

   Ahogy az évtizedek váltják egymást a szépségideálok is változnak, volt már rá példa, hogy a teltebb nők voltak vonzóak, de arra is, hogy a "barbie" külső, napjainkban igen nagy népszerűségnek örvend a homokóra, de vajon van-e ezzel gond? Az ösztöneink nem változnak, a férfiakban erőteljesen működik az utódnemzés céljából, de ugyancsak a féltékenység is ebből az ösztönből ered, ami miatt mi nők rivalizálunk egymással. No meg a jó öreg vadászösztön. Ezek elemi részeink, de azóta, hogy az ember pusztán az ösztöneire hagyatkozott eltelt némi idő és bár az ösztön nem halt ki (szerencsére), megtanultunk szocializálódni és némi érzelemszabályozást is. Talán az a legnagyobb gond, hogy a társadalmunk, te, én, mi, mindannyian ellazultunk értékekben és képtelenek vagyunk vállalni a felelősséget a tetteinkért. Nyilván radikális lenne azt mondani, hogy egy érték vesztett társadalom vagyunk, mert ez nem igaz és az, hogy az ember téved egy olyan tény, amit jobb elfogadni. Viszont néha képtelenek vagyunk felmérni, hogy az iskolai gúnyolódás vagy akár a munkahelyi, mert ez sajnos a felnőtteknél sem szűnik meg sok helyen milyen következményekkel járhat. Azok a könnyen kiejtett szavak, amik azért hangzanak el, hogy egy jót nevessünk, gyakran traumákká válhatnak és bevésődött rossz emlékké. Én úgy gondolom elfogadhatatlan, hogy egy ember rettegve lépjen be egy közösségbe, úgy hogy ő nem ártott senkinek. Ezt a testet mind kaptuk, de ha valaki önhibájából is hízik meg, meg kellene értenünk, hogy nekünk bizony ahhoz semmi közünk. Ha egy közeli barátunkról van szó, akinek a súlya ártalmas lehet az egészségére, vagy épp nem érzi jól magát a testében, akkor tudni fogjuk barátként hogy hogyan adjunk tanácsot. De ennek köze sincs a gúnyolódáshoz, ugyanis a szándék a különbség, az egyik a szeretetből a másik pedig az emberi meggondolatlanságból fakad.

De persze okozhatják ezt gyerekkori sérülések is, szomorú belegondolni, de nem mindenki úgy nő fel, hogy ő a szülei szeme fénye és a legszebbnek látják a világon, van aki kitaszított a saját családjában és ezt még egy felnőttnek is nehéz feldolgozni, nemhogy egy gyereknek, akinek a személyiségének most alapozódik meg a talaja és ha ez a talaj, akkor kemény munkára lesz szüksége ahhoz, hogy ebből kigyógyuljon.

Ugyanakkor vészes tempót diktál a média, az elvárások az égig érnek és mindenhonnan az szivárog, hogy a tökéletesség elvárható, egy olyan társadalomban élünk, ami elfelejtette magáról, hogy nem tökéletes. 

   Egy kissé nehézkes témához nyúltam, így kissé hosszú is lett ez a blogbejegyzés, de úgy érzem ezt nem lehetett néhány mondatban összefoglalni. Remélem elgondolkodtat egy picit benneteket, mert én úgy gondolom bennünk, emberekben van a megoldás, ne hagyjuk elveszni.