Függőségek? Tabu? Nem tabu!

        "Kapaszkodókat gyártunk s mire ráeszmélünk: kész is a ketrec." Fodor Ákos 

    Úgy gondolom a fenti idézet sokkal élesebben szól minden egyéb bevezető gondolatnál, amit írhatnék. Ebben a kis bejegyzésben a függőségekről esik szó, mégpedig a lelki függőségekről, amelyek nem feltétlen a tested hívogatják, de így is épp elég nagy a hatalmuk feletted, felettünk.

Bármilyen függőségről is legyen szó az emberek tényleg csak a jéghegy csúcsát látják, mind a felszínt kapargatjuk. De ha őszinték akarunk lenni minden függőség egy kivetülési forma, egy mellékterméke egy másik dolognak, ami az életünkben van és ez általában valamilyen negatív tényező. 

   1. A társ/kapcsolatfüggőség

Mindannyiuk életében vannak olyan személyek, akik különleges helyt foglalnak el és sokszor úgy érezzük értük érdemesebb és szebb az élet, velük illetve általuk nyer valódi értelmet bennünk a szeretet, a valahova tartozás, a boldogság érzése. Ezekben a kapcsolatokban, véleményem szerint, teljesen természetes a kölcsönös áldozathozatal, ahogy az is, hogy érint illetve érdekel a véleményük, figyelembe vesszük az ő nézőpontjukat is. Ez eddig teljesen rendben van.

A közösségben élés egyik alapja az építő egymásra utaltság, mert nem mindig lehet, s jó esetben nem is kell, egymagunkban megharcolnunk a nehézségekkel. Azonban a társfüggőség ezek és még sok más jellemző szélsőséges változata.  

A társfüggőség abban nyilvánul meg, hogy valaki önmagát nem tekinti teljességgel működő, egyenértékű személynek, aki képes vállalni a véleményét, a tettei következményeit. A társfüggőség legfontosabb jellemzője, hogy szükségük van egy mankóra, egy másik ember személyében, aki felé aztán kialakítunk egy teljesen egészségtelen kötődést. Mindezt azért, hogy valaki meghatározzon bennünket. Ezért ez főleg a szerelmi kapcsolatokra jellemző, mert hát igencsak egyszerű azt mondani, hogy én Pistike barátnője vagyok, minthogy Pistikétől függetlenül meghatározzam önmagam, vagy elinduljak egy identitáskeresési úton. Csak hogy ezek a kapcsolatok soha nem lesznek igazán boldogok, mert a haszonelvűségen alapszanak. Szükségem van rá vagy szeretem őt? A kettő nem ugyan az, ahogy az sem, hogy miért is van rá szükségem. Ha az ember megtalálja azt a társat, akivel tényleg minden sokkal boldogabb, akkor én úgy vélem, bátran kijelenthetjük. hogy ehhez a boldogsághoz nekem rád van szükségem. De a társfüggőség fogalma csöppet sem ezt takarja. De okolható-e az aki ebben szenved? Én úgy gondolom semmiképpen nem releváns bűnösként, megvetéssel nézni senkire, aki bármilyen függőségben szenved. Ha segíteni akarunk, akkor semmiképpen sem. Különben is, ha mélyen magunkba nézünk, mindenki találhat valamit, aminek függője, vagy esetleg a függője volt. 

De mi az oka? Főleg a gyerekkora vezetik vissza ezt a problémát. Egy gyerekkori trauma, amely elültette bennünk az ősbizonytalanság érzetét. Épp ezért sincs jogunk ítélkezni. Ha tudsz segíts, ha nem akkor állj odébb.

Ahogy minden más probléma esetén én nagyon hiszek a tanulás, az önfejlesztés erejében. Olvassunk, tanuljunk magunkról és egymásról. Ha nem szeretsz olvasni, akkor nézz a témában filmeket és megtalálod majd az érzést-a motivációt az önmegvalósítás és az önszeretet felé. 

    2. A közösségi média

A legtöbbünk életében jelen van, a legtöbbünk gondolatában is és álszentség lenne azt mondani, hogy nem csalogató egy kis görgetés napközben. De mi helyett, mi mellett és miért görgetünk? Vajon ez az egész közösségi média csupa negatívunk és ördögtől való? 

Én teljes mértékben úgy gondolom, hogy a generációs különbségeket, amelyek főlek szülő és gyermeke között van, mert hát van, az tudja csökkenteni, ha haladunk egy kicsi a korral. Annyira, amennyire mindenkinek befogató rá a lelki világa. Természetesen nem azt mondom, hogy minden nagyszülő vegyen okos telefont a kezébe, sőt, semmit sem kell, csak én úgy vélem, hogy ez a sok "bezzeg az én időmben" és ehhez hasonló mondatok épp úgy ölik az emberi kapcsolatokat, mint a közösségi média. 

Miért okoz függőséget? Mert kéznél van, egy karnyújtásnyira és épp ezért nem kíván különösebb erőfeszítést. Elütjük vele az időt, miközben panaszkodunk, hogy nincs időnk a testmozgásra, nincs időnk a családunkra, a barátainkra és megnyugtatjuk megnyugtatjuk magunkat, hogy ez a 10 perc semmi másra nem lenne elég. Csakhogy ez a sok sok tíz perc, ami általánosságban többre nyúlik ki megakadályoz abban, hogy időben elvégezzük a feladataink, vagy elveszi a motivációnkat. Minek menjek ki este a barátaimmal, ha befeküdhetek az ágyba és nyugodtan nézegethetem Pistikének meg Jucikának a "tökéletes" életét. Nincs időnk megbeszélni a párunkkal a problémáinkat, gondolj csak bele, ha azt a 10 percet aktív odafigyeléssel, beszélgetéssel töltenéd vele, nem lenne egy kicsit a saját életed is "tökéletesebb"? Én is van, hogy ott ragadok a képernyő előtt több, mint 10 percre és nem tartom helyesnek, de ugyanakkor tudom, hogy ha választanom kell, hogy edzek egyet, vagy beszélgetek a szeretteimmel, esetleg kimegyek meginni valamit a barátaimmal, akkor labdába sem rúg az insta.

Valamiért, akkor is ha tudjuk, hogy nem igaz, látni akarjuk mások tökéletesnek fotózott világát, ami aztán cseppet sem belső harmóniát, vagy pozitív érzéseket kelt bennünk, sokkal inkább irigységet, elégedetlenséget és haragot. Haragok magunk iránt, az élet iránt és az iránt is, aki a fotón mosolyog. Aztán jól összeveszek a párommal, akivel ugyan nincs 10 perc, hogy normálisan megosszam vele az érzéseim és lehetőséget adjak rá, hogy megnyugvást leljek nála, nincs erre idő, hiszen az energia, lelki munka és egyebek. :) 

Aztán ott van az énkép, ami eléggé labilis, főleg fiatalkorban. De gondoljunk csak bele, a legtöbben megnézzük mit teszünk ki, a legjobb formánkat akarjuk hozni a képeken, senki sem azt a látványt akarja feltárni a világ előtt, ahol egy fárasztó nap után, leharcoltan hazaér a rendetlen lakásba. Pedig ez teljesen élet közeli és igenis normális, csak hogy a közösségi média nem arra született, hogy az ember empátiát, megértést kapjon. Nyilván vannak kivételek, vannak olyan befolyással bíró emberek a netten, akik hasznos, érdekes, értelmes, tanító jellegű tartalmat osztanak meg, de nem ez van sajnos többségben. Ezt a világot azonban alighanem lehetetlen megváltoztatni, de a saját életedért te vagy a felelős, te döntöd el, kit követsz, mivel töltöd a napod, te vagy az, aki irányít.

Összességében hatalmas a nyomás, hatalmas a hatása ezeknek az oldalaknak és a legijesztőbb, hogy nem vesszük észre mennyire veszélyes, hogy milyen rideg társadalommá kezdünk válni emiatt. Mint írtam, én szeretek haladni a fejlődő technológiával és nem zárkózom el, mind tanuljuk még hogyan használjuk, amit alkottunk. Csak arra fontos odafigyelni, hogy távolról minden szebbnek tűnik és pont ezért ne ébresszen bennünk elégedetlenséget az, amit a netten látunk, mert a legtöbb esetben csak egy jól megrendezett színdarab, de vajon kinek szól?