Féltékenység, tabu? nem tabu!

  Ne vesztegessétek az időtöket féltékenységre! Van, hogy az ember vezet, van, hogy lemarad. A verseny hosszú és a végén úgyis csak magaddal versenyzel. Mary Schmich

  A napokban sétáltam egy nagyot a városban és betértem egy könyves üzletbe, figyeltem az ott dolgozó nőt, ahogy olvas, nevet, beszélget az emberekkel és egyre csak az járt a fejemben, milyen szerencsés, kiegyensúlyozott, látszólag szereti amit csinál és jó is benne. Aztán elmentem egy rakás gyorsétterem mellett és figyeltem a bent evőket, egyből az jutott eszembe, hogy én nem mehetek, mert akkor semmi értelme az edzésnek s persze rögtön nagyon megsajnáltam magam, hogy nekem milyen nehéz dolgom van, "mekkorák ezek az áldozatok". Aztán eszembe jutott az egyetem, milyen jó azoknak akik már túl vannak az egészen, akiknek minden sikerült. Valahogy minden olyan igazságtalannak tűnt, apróbb és kevésbé apróbb szépséghibái az életemnek. Aztán haza értem, megéreztem a fahéjas-almás gyertya illatát és arra gondoltam milyen jó hazamenni. Arra gondoltam mennyi ostobaságon rágódom, amikor a legfontosabb dolgokat igenis a magaménak tudhatom. Az otthon melegét, a bennem lévő lehetőségeket, az idő és az akarat hatalmát. Eltűnődtem rajta, hogy a nő a könyvesboltban talán csak ott él a pillanatban és azért látszott boldognak. Talán csak megtanult boldognak lenni. Ez is egy döntés, arról nem is beszélve, hogy nem is ismerem az ő életútját. Az hogy nem eszem gyors ételt is egy döntés, akik befejezték az egyetemet éppúgy megjárták a rögös utat, ahogyan én meg kell, hogy járjam. Így logikus nem de? Mégis elő-elő jön néha mindannyiunkból a mumus, a féltékenység mumusa és úgy ivódik bele az életünkbe, hogy azt észre sem vesszük. Az én kis személyes történetem csak azt szolgálja, hogy szemléltessem, milyen ébernek kell lennünk, hogy ezt a démont leküzdjük és annál inkább azért írtam le, hogy elmondjam, szerintem mennyire természetes ez az érzés, sőt még profitáló is lehet, rá is ébreszthet mindet bizonyos dolgokra.  

De vizsgáljuk csak meg mi is az a féltékenység, honnan ered és van-e rá megoldás? Hozzá tenném, nincs mélyenszántó szakértelmem a témában, csak szeretek magamról/magunkról, vagyis az emberről olvasni. Legfőbb célom pedig, hogy minél inkább megismerjem magam és ahhoz az egyik legjobb út, hogy megismerjem az érzéseim, a féltékenység pedig az életünk szerves része, akinek pedig nem, attól csak tanulni lehet. 

A féltékenység ezer meg ezer féle lehet, de azt vettem észre, hogy főként egy másik érzelem táplálja, ez pedig a félelem. Félek attól, hogy megcsalnak, hogy valaki jobb munkásnak bizonyul, félek attól, hogy nem vagyok elég szép, különleges és ezek miatt attól leginkább, hogy nem fognak szeretni. Mindezek után, bár rengetek tartalom szól arról, hogy magunkban születik meg a változás, ami igaz is, de nem lehet minden minden környezetben változtatni a saját belső valónkon. Persze ez az eszmefuttatás nem azt szolgálja, hogy másra hárítsuk a felelősséget, hiszen a saját érzéseink, ahogy a nevében is benne van, a sajátjaink, nem tudja senki helyettünk megnevelni, mégis úgy érzem, ha változni akarunk néha körül kell tekintenünk. Ha egy kisgyermek káromkodik az iskolában, nagy eséllyel feltételezzük azt, hogy a szülei is hasonlóképpen tesznek otthon. És így nem egyszerű változni. Néha mind ilyen kisgyerekek vagyunk, akik csak arra vágynak, hogy szeressék őket. Mindezzel csak arra szeretnék utalni, hogy vannak pusztító és építő társasak/társaságok az életben, akik nagyban befolyásolják a saját belső világunk. Mindezek mellett természetesen belül kell gyomlálni. A féltékenység számos szintet, formát és módot ölthet, lehetek féltékeny a testvéremre, a páromra, a barátaimra, lehetek féltékeny a ruháikra, az életükre, az érzéseikre, a személyiségükre. Kiskorunkban gyakran elképzeljük mi lányok, hogy olyanok leszünk, mint...és itt mindenki emlékezzen csak vissza. Jómagam mindig táncosnő akartam lenni, persze az évek során kiderült, hogy bár továbbra is csodálom őket, sem tehetség sem kellő akart nincs bennem. :))  Aztán ez idővel változik, lesznek példaképeink, a szüleink, a rokonok, hírességek, vagy csak egy ismerős és ezzel véleményem szerint nincs gond, mert motiválhat, mert jó érzés valakire felnézni és mégjobb álmodozni. Akkor van gond, amikor valakivel, de inkább egy csoporttal azonosulni akarunk teljesen felnőttként is. Egyszer beszélgettem valakivel és észre vettem, hogy gyakran megjegyzi, "bárcsak olyan lennék mint ő" igen gyakran, és rákérdeztem, hogy milyen akar lenni és elég elkeserítő választ kaptam: "mindegy, csak ne ilyen, amilyen vagyok". Van hogy elegünk lesz önmagunkból, van hogy nehéz békét kötni a saját belső énünkkel, én úgy érzem, hogy ez természetes. Ezekre az időszakokra érdemes olyan elfoglaltságokat, olyan boldogságforrásokat keresni, ami segít, hogy jobban legyünk önmagunkkal. Bárkivel bármilyen hullámvölgyet is éljen meg a kapcsolatunk, akkor kell a legkitartóbbnak lenni, akkor kell a legjobban beizzítani a szeretettankot és akkor kell teljes vállszélességgel oda tennünk magunk és így kell önmagunkhoz is viszonyulnunk. Nekem is vannak olyan napjaim, amikor úgy érzem sehol sem tart még az életem, amikor megrémülök valami újtól és jönnek az önbecsmérlő gondolatok. Pedig mindenkinek joga van hozzá, hogy legyen egy rossz napja, egy rosszabb időszaka. Az élet nem mindig kedvező és ilyenkor jönnek a "bezzeg neki milyen jó..." kezdetű mondatok. De ha hol meggondolod, honnan is tudhatnánk azt, hogy neki olyan jó-e? És ha jó is, nekem attól nem lesz rosszabb. Ahogyan a fenti idézet is tárgyalja, van hogy az ember épp nem produktív, nincs szemmel látható eredménye a munkájának, de ez nem állandó, semmi sem örök, ahogy az ahol most tartasz sem. 

A féltékenység vonatkozhat valakinek a külsejére, néhány évvel ezelőtt nem tudtam volna elképzelni, hogy szeretni tudom magam és bár nem vagyok teljesen elégedett, hozzá teszem ez nem is baj, tudom szeretni azt a Melindát, akit az élet, a szüleim, a barátaim, és én formáltam. Amikor belenézek a tükörbe már nem egy idegen vagyok önmagam számára, látnod kell magadban a barátot, a gondoskodó, mindazt ahogyan rámosolyogsz másokra, ahogyan segítesz másoknak azzal, hogy szereted őket, tégy egy szívességet magadnak és szeresd önmagad is. Ha gyakran nézegetsz másokat, akiknek tetszik a külseje, akkor foglalkozz többet magaddal, szánj időt magadra, ápold a tested szeretettel. Kaptál egy csomagot és tisztességtelen lenne azt hazudni, hogy ez más lesz, mert a lényeg ugyanaz marad, de jó hír, hogy a lényeg lenyűgöző.

Mindaddig ameddig nem intézed önmagaddal a soraid, az egész világ az ellenséged marad és te egy szerencsétlenül járt bohóc maradsz önmagad szemébe, akit néha sajnálsz, néha meg gyűlölsz. Egyik sem a legszerencsésebb opció. 

Lehetünk féltékenyek egy nőre, amely szintén a félelemből fakad, hogy elveszítjük a párunk. Félni is éppoly emberi, mint szeretni és a két érzés szorosan össze is függ, de nem félhetünk mindig, engedni kell néha becsukott szemmel és biztonsági kötelek nélkül, hogy szeressenek. Persze ez a filozófiám nem a naivítást pártfogolja, csupán annyit akarok vele elmondani, hogy egyetlen kapcsolatnak, s egyetlen léleknek sem tett jót a görcsös félelem. Van egy pont, ha szeretettnek érzed magad, ahol csak engednek kell/érdemes, hogy megéld a szerelmet. Persze ez nem ilyen egyszerű, van hogy sérül az ember akár gyerekkorban kialakulhat a bizonytalanság az emberiség fele és bár családot nem mi választunk, szerelmet és barátokat pedig néha szerencsétlenül mindig ott van az újra és újrakezdés lehetősége az emberi lélekben, ettől épp olyan csodás.  Az emberi lélek olyan tisztán és ártatlanul kezdi a pályafutását, mint a hó, aztán idővel bepiszkítja a csalódás, a fájdalom, a társadalmi elvárások és aztán körbe néz az ember lánya és csak azt látja mennyire nem szereti őt az élet. És úgy hiszem ez a pont, amikor neked kell megölelned a benned lévő kisgyermeket, elfogadnod, hogy vannak benned ilyen érzések, ettől még nem leszel szerethetetlen. Kell egy kis lazaság ebbe az egész önszeretet dologba, másképp nem megy. Adj időt magadnak, foglalkozz sokat magaddal, a lelkeddel és talán itt a kulcs, nem más lelkével, arcával vagy körülményeivel, hanem a tiéddel, mert ez az, amivel megajándékozott téged az élet. 

Egy Fodor Ákos haikuval szeretném zárni soraim, ami nekem nagyon sokat jelent, a szerelemre, az önmagunk iránti szeretetre emlékeztet : "Szerelem ahogy a szél meglebbenti a függönyt, nem a függöny, nem a szél. A lebbenés."