Az elengedés művészete, avagy neked még mindig nincs senkid?

 

           „Az élet művészete: egyensúlyozás az elengedés és a ragaszkodás között." Henry Ellis

          Mielőtt neki kezdetnél elolvasni mindazt a gondolategyüttest, amelyet az elengedésről írok Neked, tudd, hogy itt nem fogsz találkozni bűntudatkeltő, szúrós megjegyzésekkel, ennek a néhány gondolatnak nem az a célja, hogy nyomást helyezzen Rád, hanem csupán annyi, hogy közelebb vigyen önmagadhoz és adjon Neked néhány percnyi én-időt, ami alatt kicsit a lékedbe tekinthetsz és törődhetsz magaddal.

Ha egy valamit választhatnék, amit igazán utálok és mégis rettentően jellemezi a társadalmat, az a NYOMÁS. Nyomás és elnyomás, kéz a kézben járnak. Nyomást érzünk arra, hogy jól nézzünk ki, de közben legyünk igaziak is és önmagunk. Nyomást érzünk, hogy óriási társadalmi életet éljünk, akkor is, ha mi a kis társaságokat kedveljük, arról már nem is beszélve, ha valaki szeret egyedül lenni, az már félig őrült. Nyomást érzünk arra, hogy parti-állatok legyünk, de mégis legyen meg bennünk a komoly elhatározás és érettség a családalapításra. Nyomást érzünk, ha fiatalon leszünk anyukák, mert hát mégis milyen nő az ilyen? Ugyanakkor mekkora karrierista állat az a társadalom görbe tükrében, aki harminc éves korában még dolgozni vágyik, sőt talán nem is akar gyereket, na ez már tényleg felháborító, mégis hogy képzeli, hogy erről nem kérdezi meg a nagyvilágot?! És azok az emberek, akik mindezeken megbotránkoznak, még komolyan is gondolják, úgy érzik, teljes joggal véleményt formálhatnak, de persze ők nem akarnak semmibe beleszólni és csak jót akarnak. Szóval a nyomás. A nyomás ott néz vissza rád reggelente a tükörben, ahogy te ott állsz csipás szemmel előtte és azon gondolkodsz mégis mi baj van Veled? Elárulhatok egy hatalmas titkot: semmi.

Amikor az ember szerelmes lesz, akkor a környezete általában kíváncsi lesz az virágzó szerelemre, ha az embernek sok partnere volt akkor azért, ha pedig kevés, akkor pedig pont azért. Ennek függvényében pedig kialakulnak a különféle históriák az emberről, olyan színben és formátumban, hogy még mi is meglepődünk. És akkor kezdődik a nyomás:”túl jó hozzád” „nem elég jó hozzád” „miért nem teszed ki facebook-ra, szégyelled?” „szereted? ugye szereted már?” „ki mondta ki hamarabb, hogy szereti a másikat?” „ugye boldog vagy? boldognak kell lenned! mindig!” „mikor költöztök össze?” „mikor kéri meg a kezed?” „mikor jön a gyerek?” „mikor jön a következő?” „miért veszekedtek?” „miért nem veszekedtek?” és sorolhatnám.

 Mindegy milyen okból kifolyólag az élet természetes velejárója, hogy bizonyos szerelmek elmúlnak, vagy egy kapcsolat megszűnik. És persze butaság, hogy mindegy milyen okból, hiszen csöppet sem mindegy, sőt. Lehet sokat hallott, de az elengedés kulcsa a megértés, mert onnantól kezdve, hogy megérted valaminek az okát a lelkedben megteremtődik egy kis rend, egy kis nyugalom és ez jóleső. Ha az ember úgy dönt, hogy kilép valamiből, vagy a társunk lép ki, akkor kicsit megrendül a világunk, de hiszen ezt így természetes, így logikus, egy világ, aminek valaki óriási részét képezi kiesik, akkor egy kicsit minden más megzuhan, átrendeződik és ez nem egyszerű. Első látásra nem tetszik ez az új változat és visszavágyódunk a régihez, amelyet megszoktunk és ez is természetes, hiszen a megszokás úgy tud uralkodni az emberi lelken, mint talán semmi más. Megszokjuk a saját ágyunk és bárhol legyünk, az nem az igazi. Megszokjuk, hogy busz helyett kocsival járunk és már sokkal nehézkesebbnek tűnik a busszal közlekedés. Amit megszoksz, ahhoz ragaszkodsz, és amihez ragaszkodsz az formál és ha el kell engednek valamit, ami a részed, akkor az átalakít és ez ijesztő, nagyon ijesztő. De csak most, és ahogy egyre közelebb jutsz a megértéshez, egyre kevésbé lesz már ijesztő a változás. A változás ugyanis bekövetkezik, akkor is ha akarod és akkor is, ha nem, sőt igényled, szükséged van rá, csak még nem érzed így. Nem minden esetben értek azzal egyet, hogy a dolgok úgy vannak jól, ahogy történtek, hiszen sokszor nekünk is nagy szerepünk van a dolgok alakulásában és ha ráborítunk egy „így kellett lennie” lepelt, akkor bizony soha nem fogunk tanulni, márpedig a tanulás fontos, épp úgy, ahogyan az elengedés. Nincs egy megszabott idő, hogy neked mikor kell túl lenned egy párkapcsolaton, egy szerelmen. Nincs egy jól bevált praktika, ami mindenkinek segít. Mert Te és én is mások vagyunk, más fogja meggyógyítani a lelkünk. Mert ez igenis gyógyulás, néha hosszabb néha rövidebb. De van különbség elengedés és elrejtés között. Néha olyan mesterien keverjük, hogy mi magunk sem vesszük észre. Az elengedésben egy közös van, az őszinteség, őszintének kell lenned magadhoz és figyelned kell magadra. Készen állsz arra, hogy tovább lépj? Jó ez neked? Vagy csak menekülsz? A menekülés könnyen átcsaphat egy függőségbe, mégpedig a kapcsolatfüggőségbe, ami óriási teher egy emberi életen. Kell tudni egyedül maradni, kell tudni annyira törődni magunkkal, hogy ne akarjunk egy újabb kapcsolatba belefutni, mert akkor könnyen előfordulhat, hogy az új kapcsolatban örökösen találunk olyan nehézségeket, ami még az előző kapcsolat árnyéka. Tanulj meg egyedül is teljesnek lenni egy időre, hogy megismerd a vágyaid, önmagad. Tanulj meg nem másokba kapaszkodni kétségbeesetten, hanem szeretni a benned élő gyengeséget.

Sokszor iszonyatosan nagy munka elengedni valakit. úgy igazán felgyógyulni egy szakításból, de mégis szükségszerű. Tudunk kell, hogy egyetlen személy sem a tulajdonunk és bár összeköt minket vele egy láthatatlan fonál, a szeretet, mégis egyre csak halványodik és egyszer csak teljesen elengedjük a fonal hozzánk eső részét.