ÖNGONDOSKODÁSRÓL ŐSZINTÉN

 Amikor néhány éve bele-bele szivárgott ez a kifejezés az életembe, őszintén megvallva, nem éreztem úgy igazán a mélységét. Aztán egy egy nehéz estén, amikor azt éreztem pár körre lemaradok az életről, amikor halmozódtak a szakkönyvek a polcon, amikor mindent körülvettek a határok, a kötelességek, amikor nagyon fáradt voltam, hiába aludtam bármennyit, amikor úgy éreztem valami nem jó a gépezetben, akkor vettem elő úgy komolyan ezt az öngondoskodást a szívem legmélyebb, s leginkább elfeledett zugaiból.

Nagyon gyakran érezhetjük azt, hogy nyavalygunk, hogy "gyártjuk a baj", sokszor mondogatjuk magunknak: "ennél azért lehetnél erősebb". És ha mélyen önmagadba nézel, Kedves Olvasóm, akkor belátod, ha ezt másvalaki mondja neked, kissé csak-csak felháborodsz, kissé azért csak-csak kikéred magadnak, kissé azért verbális erőszak, tapintatlanság a részéről. De ha te mondod magadnak, az nem-e bántás? Szabad-e magad folyton leckéztetni? Jó-e neked, ha önmagad szemében, mindig is, valahogy ludasként jössz ki a dologból. Én erre nem válaszolnék, de kérlek, Te válaszolj magadnak!

Futunk. Rohanunk. Meg akarunk felelni. Utol akarjuk érni. Meg akarjuk ugrani. Nem akarjuk elrontani. Ott akarunk lenni a fontos pillanatokban. Adni akarunk. Adni magunkból.

Folyton pozicionálni akarjuk magunk, folyton beakarjuk rendezni az életünk egy tökéletes babaháznak, de hol maradunk mi? Megugrasz minden akadályt, megszerzed a diplomát, ellátod a teendőid, kivívod az elismerést. De látod-e magad a babaházban? Felismered-e a kislányt a tisztára takarított tükörben? Megtalálod-e önmagad a munkádban? 

Képzeld el, hogy egyedül töltesz egy teljes hétvégét a telefonod nélkül, csak te. Mit tennél ezen a hétvégén? Melyek azok az apró dolgok, amelyek igazán feltöltenék a kimerült lelked? 

Miért nem lehet ott a telefon? Mert akkor már nem vagy önmagadban első sorban, elmenekülhetsz a gondolataid elől a csinos kis média posztok világába. S ami még fontosabb, nem aktív pihenés. 

Mi az, ami igazán simogatja a lelked? Mikor tetted meg utoljára? Szeretsz szöszölni, dekorálni? Akkor mikor csináltál utoljára egy kis asztaldíszt csendben, önmagadban elmélyülve? Imádsz nevetni? Mikor nézted meg utoljára a legkedvesebb vígjátékot egy órási habos forrócsokival? Szeretsz olvasni? Ez esetben, mikor találtál magadra utoljára a sorok között?

Álszentség lenne azt állítanom, hogy én ezeket mindig megteszem, ezekre mindig szánok időt, de mindig törekszem becsempészni egy olyan elemet a nehéz napokba, amelyek nem engedik meg, hogy teljesen kiégjek, amelyekbe tudok kapaszkodni. Öt perc bambulás reggel a forró kávé felett, egy ígéret, hogy ha este hazaesem, igenis meggyújtok egy gyertyát és jógázom 15 percet. Egy jutalom, amelyet kitűzök magamnak a hét végére, egy színházi előadás, egy hosszú séta, azzal akit szeretek, egy nyári sütögetés és beszélgetés. 

Persze sokszor én is nyafogok és Párizsról álmodozom. De ilyenkor próbálok elérhető dolgokba kapaszkodni, mint egy illatos tea és a kedvenc sorozatom, vagy egy süti elkészítése, amely öröm a lelkemnek. 

Egy másik nagyon fontos része az öngondoskodásnak az az önmagunkkal való kommunikáció. Nem engedhetem meg magammal szemben azt, hogy folyton ócsároljam magam, nem tehetem meg ma, ebben a fejlett világban, hogy megalázzam magam a gondolataimban. Persze könnyű ezt mondani, amikor valaki egészséges. Amikor teljesen felemészt egy betegség az óriási megterhelés a léleknek is és olyan nagyon tudunk haragudni mindenre. Jogos, én is tettem, teszem, ha úgy érzem nem kedves velem a testem, de mégis néha meg kell állni, ki kell tudni mondani, hogy kedves testem, nem haragszom rád, kedves testem köszi, hogy éltetsz, táplálsz, hogy engeded, hogy érzékeljem ezt a csodás világot. 

Szóval légy kedves önmagaddal és keresd meg azt, amely a te lelked is virágba öltözteti.