Kellett az az atyai pofon!

 

A társadalmunkban jelenleg azért van annyi elnyomott agresszió, annyi probléma, annyi rossz érzés, mert az embereket nem hagyták kibontakozni. Sem a környezete, sem pedig önmaga nem hagyta kibontakozni. (...) Nem adjuk meg egymásnak és önmagunknak sem a kreativitás és az önismeret lehetőségét. Szilágyi Liliána

 Ami az elsődleges gondolat, amely a téma kapcsán megfogalmazódott bennem, az hogy igazán nem is a bűnöst kell keresnünk, mert nekem elég mély meggyőződésem, hogy az, aki ma "bűnös", tegnap még áldozat volt. A gyermekbántalmazás, mint olyan, apáról fiúra száll és sajnos mérhetetlen nagy tudatosság kell ahhoz, hogy az a dominó-effektus, amellyel ezek a jó szándékú atyai pofonok generációkról generációra öröklődnek, meg tudjanak szűnni. 

Gondoljunk csak bele, egyszer minden óriás egy ártatlan, a világról mit sem tudó kis élőlény volt, aki az érintésekből, az őt körülvevő ingerekből és a szülő szeretetkifejeződéséből tanult meg mindent azt életről. Ez nem egy tudatos tanulás, hanem inkább egy ösztönszerű kódolás. amely annyira mélyen a részemmé válik, mint talán semmi más. 

De vajon mit is jelent a gyermek felé tanúsított agresszió, mi is az a gyermekbántalmazás?

Nos, a gyermek felé tanúsított agresszió, nem csupán az ütés, a tettlegesség, hanem az is gyermekbántalmazásnak számít, ha a gyermek téved az iskolában és a tanár, kihasználva a státuszát, ledegradálja és olyan meghatározó mondatok hagyják el a száját, amely talán nagyobb helyet foglalnak majd évekig el egy gyermek lelkében, mint hinnénk. Soha nem felejtem el, amikor egy alkalommal elfeledtem beírni az ellenőrzömbe a dátumot és úgy vittem ki a tanár elé a kis füzetet, amit egyébként is remegő kézzel tettem, mert nem tudtam, vajon mi lesz most az, amit elrontok és amiért olyan megalázásban lesz részem, ami miatt napokig kapargathatom össze magam a földről. A monológ ezúttal sem maradt el, mindenki előtt órákig ecsetelte, hogy én miért is vagyok egy életképtelen, buta, fölösleges egyénisége a társadalomnak és hogy miért nem lesz belőlem soha semmi. Mindez egy hiányzó dátum miatt. Egy hiányzó dátum miatt kaptam egy olyan megalázó és évekig a lelkemet nehezítő terhet, amely egyáltalán nem volt jogos. Akkor sem volt az, ha nem volt jó az adott tantárgyból mert igyekeztem és tiszteltem a pedagógust. Ez nagyon régen volt és már akkor eldöntöttem, hogy én bizony pedagógus leszek és másképp fogom csinálni és azóta rengetegen elmondták, hogy "na majd meglátod, mikor idegesít az a sok ROSSZ  gyerek!" Nos, én azóta sem láttam meg mást azon túl, hála annak a szuper egyetemi gondolkodásnak és vélekedésnek, hozzáállásnak, amelyben tanulhatok, hogy nem kell sértegetni egy gyereket sem, ha a tanárnak megvannak a megfelelő módszerei a gyermekközpontú fegyelmezésre, a játékosság és a szeretet elvét követve. Azt tartom azóta is, hogy attól még, hogy egy ember nagy tudású, nem lesz jó tanár, az valami több ennél, valami, ami a lelkéből indul, nem pedig az elméből. 

Sajnos, bár nagyon rosszul esik ezt leírnom, az a szerencsésebb eset, amikor a gyermeket csak az iskolában bántalmazzák, mivel vannak olyan egyének, akik otthon sem kapnak megnyugvást, lelki békét és támogatást. Ugyebár ROSSZ a gyerek, adok neki egy pofont, abból majd megtanulja. De kérdés az, hogy mit tanul meg? Lehet, hogy többé nem veri le a vázát, mert tudja, mi lesz a következménye, lehet ezentúl feszengve figyeli az órát a barátai között és nem késik el, lehet remegő kezekkel fogja várni az iskolában a jegyeit, de úgy gondoljuk tényleg, hogy ezt tiszteletből teszi? Nem. A gyermek nem tiszteletből fogja betartani a kéréseit egy bántalmazó szülőnek, hanem félelemből. És valóban ez a cél, hogy a gyermek remegő lélekkel járjon keljen a világban? Amikor megöregszünk és gyermekünk ápolni fog, segít, akkor nekünk sem lesz mindegy, hogy rideg kötelességérzetből, vagy hálából és szeretetből teszi majd azt. Nem mindegy, hogy ha bajba kerül, elém mer állni, segítséget tud kérni és meg tud önmagának ezekért bocsájtani. Én, ha majd egyszer anya leszek, egy olyan gyereket szeretnék nevelni, aki képes vállalni a felelősséget, mert képes megbocsájtani önmagának. Az, akit a pofonok nyelvével neveltek és "szerettek" az igazán soha nem fog tudni megbocsájtani a lelke mélyén magának, ő mindig rettegő lélek lesz és ezt vagy azzal fogja palástolni, hogy ő maga is agresszívvá válik, vagy ő lesz a tipikus elnyomott, kiközösített gyerek. Én nem akarom azt, hogy a gyermekeim majd úgy tekintsenek erre a világra, mint egy sötét helyre, ahol természetesek az atyai pofonok és nem akarom azt a példát statuálni, hogy az erőszak megoldás, mert nem, nem az. Valakit békére, szeretetre és életre nevelni ütlegelő kézzel nem hinném, hogy érdemes. Aztán telnek az évek és lehet a gyerek azt mondja majd, hogy jót tett az a pofon, s még ő sem látja, mennyire kártékony az életében. Nem látja, hogy esetlegesen mennyire kihasználják a munkahelyén, mert megtanulta, hogy a felsőbb hatalomnak engedelmeskedni kell, akkor is ha nem jogos a kérés, vagy esetleg nem tudja kezelni az indulatait, vagy rideg és ha megfeszül sem tudja párjának kimutatni a szeretetét, vagy ott mélyen legbelül, hatalmas harcokat vív azért, mert képtelen szeretni önmagát. 

És mindez csak néhány szemelvény, néhány gondolat tőlem, de ha az ember beleássa magát ebbe, akkor teljesen ledöbben, hogy miket okozhat egy agresszív szó, egy jó szándékú nevelő pofon. 

Meleg szívvel ajánlom Orvos- Tóth Noémi  Örökölt sors, Szabad akarat című könyveit a téma kapcsán

kép forrása: pinterest