Egy SZERETETÉHES társadalom vagyunk, ezért minden hibánk!

 

"Meg kellene tanulni szeretni egymást, jól szeretni egymást, és békén hagyni egymást, és akkor sokkal kevesebb szorongó ember lenne."

Mi ennek a szeretetéhségnek a forrása? 

 Én úgy hiszem, valóban igaz, hogy minden a gyerekszobából indul. Amikor látjuk egyik másik ember hiányosságait, hogy agresszív, hogy sértegető, fenn hordja az orrát, törtető, akár mindenkin keresztül is, akkor hajlamosak vagyunk csak a cselekedetet látni és nem érdekel minket, hogy mi állhat mögötte. Pedig bizony minden mögött nagyon szövevényes okok vannak, amelyeket akár az a család már évtizedek óra hordoz. 

 Érdemes elgondolkodni rajta, hogy mi okozhat egy megcsalást például. Azt mondják, ez mindig két emberen múlik, én azt mondom jóval több mint kettőn, múlhat egy egész családfán. Amikor valaki hűtlen hajlamosak vagyunk egyszerűen rossz embernek titulálni, de tudjuk-e azt, hogy őt miként szerették csecsemőként? mennyit törődtek vele? milyen élményeket tapasztalt meg kisgyermekként? milyen volt a szülei, a nagyszülei házassága? milyen szeretetnyelvvel találkozott ő a környezetében? látott-e egyáltalán őszinte érzelem megnyilvánulást miközben felnőtt? Természetesen nem lehet egy hűtlenséget meg nem történtté tenni, nem kell, hogy a megcsalt fél, mindezek miatt bűntudatot érezzen, ha nem képes folyatni azt a kapcsolatot, őt ennek a terhes nem kell nehezítse, hiszen társa egy felnőtt lény, de segíthet a feldolgozásban és az öngyógyításban, ha a lelkünk legmélyén se okoljuk önmagunk. Ami pedig a kívülállókat illeti, a megvető tekintetek nem viszik előre a társadalmunkat. Nem arról van szó, hogy támogatni kell a megcsalást, de ahogy Fodor Ákos mondta: "Más élete, hozzá szólhatok, bele nem." 

 De nem csak a hűtlenség borzolgatja a társadalmi kedélyeket, hanem a testalkat, túlsúly, soványság is. Oszkár-díjat érdemelne a társadalom az olyasfajta illetlen megjegyzésekért, mint például: "miért vagy ilyen sovány, beteg vagy?" "jaj, biztosan nem mozogsz eleget, egyél kevesebbet!" Jó belegondolni, hogy van-e valódi eredménye ezeknek a megjegyzéseknek? Ha kicsit informálódnánk, vagy csak valóban figyelnénk egymásra, akkor nem hiszem, hogy kicsúsznának ilyen megjegyzések. Jó kérdés, hogy miért érzünk késztetést ezekre a megjegyzésekre? Ha felismerted magadban ezt a fajta attitűdöt, kedves Olvasó, akkor kérlek lépj rá egy olyasfajta önismereti útra, amely a segítségedre lehet a változásban. 

Amikor valakinek a testsúlyát firtatjuk, jó belegondolni, hogy nem rengetegen érzelmi okok, érzelmek irányítottsága szempontjából esznek vagy nem esznek. Ha pedig nem vagy empatikus, megfontolt és az érintetthez közel álló, akkor bizony könnyen rátehetsz egy lapáttal arra a problémaegyüttesre, amellyel a másik személy küzd. 

 Szeretünk örülni egymás sikertelenségén, mert akkor mi is megnyugodhatunk, hogy nem előz majd meg bennünket a versenyben. De minek is voltaképpen ez a versengés? Nem ugyan onnan indulunk, így nem érkezhetünk ugyanakkor ugyanazokhoz az állomásokhoz. Legyünk magunkkal türelmesek és fogadjuk el azt, amely a jelenben a miénk és élvezzük mindazt, ami megadatott, éljük meg azt a fantasztikus érzést, amelyet az apróbb örömök okoznak és bizony azt is, ami fáj, ami belül emészt, mert azzal, hogy mások sikertelenségein örvendezünk, voltaképpen csak menekülünk a saját nehézségeink elől. 

Mi a megoldás?

Szokták mondani, hogy egy fecske nem csinál tavaszt, de én azért mindig hiszek a kisebbségek erejében is. Hiszek benne, hogy egyre többen eljutunk arra a pontra, ahol az emberek nem az ellenségeink lesznek, hanem az útitársaink, ezen a rögös, kifürkészhetetlen úton, ami az élet. Azért bántjuk egymást, mert éhesebbek vagyunk a szeretetre, mint hinnénk. Erre csak az önismeret jelenthet megoldást. Hogy megálljunk és kissé számot vessünk önmagunkról. Ki is az az ember, akivel minden reggel a tükörbe szembe kellene néznem? A díszes önámításaink nélkül kik vagyunk valójában? Mikor törtünk el? Mikor volt az a pont, amikor a bennem élő gyermek olyan mélyen sérült, hogy elfelejtettem szeretni? Mikor beszéltem utoljára a kényes témákról a családban? Vannak-e egymástól eltaszító titkok a szeretteim között? Mire vágyom valójában? Mi az, amit meg kell adnom a lelkemnek, ahhoz hogy boldog legyek? Meg kell próbálnunk megismerni a sebeinket és megtalálni azt a módot, amellyel segíthetünk magunkon. 

Az önismereti könyvek nem gagyik, a pszichológus nem szégyen, a mély beszélgetésekhez meg kell feledkeznünk a telefonról, az önszeretethez meg kell ismernünk önmagunk. 

 Kép forrása: pinterest