Ha utánam fütyülsz az utcán, az nem vicces!

Közeleg az április egy, a tréfálkodás hivatalosan is megengedett, s bár nem feltétlenül alkalmazkodik a blogom az aktuális eseményekhez, világnapokhoz, most mégis megfogalmazódott bennem egy gondolat. "Vicc, csak vicc volt, nevess rajta, ugyan már, hülyéskedik, oh, kacagd le!" Jutnak eszembe a kifejezések, amiket kislányként kaptam néhány felnőttől, ha utánam szóltak, dudáltak az utcán. Kényes terep, mert tényleg felhúzom magam rajta és sokan tényleg nagyon lekicsinylik ezeket a szituációkat és sajnos nem csak ezeket. 

 

 6 éves kislány voltam, amikor két copfba kötött hajjal, apró virágos szoknyával és egy Micimackós trikóval sétáltam haza fagyit eszegetve egy szintén hozzám hasonló korú barátnőmmel, egy autó lassít, lehúzva az ablak, üvölt a zene, de így is belém vésődtek azok a szavak, amiket utánunk kiabált: "jaj, nem csak azt kellene nyaljátok", megspékelve perverz röhögéssel. Bár nem érettem a célzás, de éreztem valamit, szégyent. Hat évesen, ártatlan gyerekként szégyent kellett éreznem egy vicces megjegyzés miatt. Azóta tudom: ha utánam ordítsz az utcán nem oké! Nem mondtam senkinek, tudod miért? Mert szégyent éreztem miatta. Valami csak nem oké vele, ha ma is emlékszem erre, nemde? Amikor egy kislány, nő, asszony, hölgy, férfi, kisfiú bárki után üvöltenél az utcán gondolj arra, hogy a te gyereked után üvölt egy meggondolatlan, eszetlen poénkodó. Nem olyan vicces, tudom.
 11 éves kislány voltam, sulikirándulás, nyári meleg, Szalmakalap múzeum, igazi gyerekbarát program, egészen addig ameddig a mosdó fele menet egy középkorú férfi utánam nem kiált: mehetsz a fiúba is! Haha, hangos nevetés a haverok részéről, most aztán nagyon nagy férfinek érezheti magát mind, hogy egy 11 éves kislányt abuzálnak. Nem érettem, a felnőttek azt mondták, csak vicceltek. De én akkor is éreztem, hogy ez nem vicces. Én, 11 éves kislányként valahogy nem nevettem. Azóta tudom: ha utánam ordítasz az utcán nem oké! 
 17 éves koromban mentem az iskolába, sötét utcán, ugyanis 7-re mentem be vidékről a városba. Hajnal fél hét, sötét van az utcán és hideg, álmos vagyok, de a sarokról megszólaló hang felébreszt: fütyül utánam egy furcsa alak, hozzá teszi, de szép a lábad. Érzem, hogy nem oké, kalapál a szívem, félek és kiszolgáltatottnak érzem magam, na meg az ismerős: SZÉGYEN. Valami soha nem változik, de ugye csak viccelt a fickó. Amikor elmondtam egy felnőttnek, azt mondta, hogy nem kellett volna vele szóba álljak. Én? Hiszen nem én álltam vele szóba, de akkor mégis elhittem, hogy ez az én hibám. Ilyenkor szokták mondani, ha ennél durvább történik, hogy miért járt egyedül a sötétben, kereste a bajt, de én akkor iskolába mentem, kérdem én, akkor is az én hibám? Nem. Azóta tudom, ha utánam ordítsz az utcán, az nem vicces!
 21 éves vagyok, megyek az egyetemre, fényes nappal, utánam fütyül egy csapat fiatal fiú, mindenféle trágárságot utánam kiabálnak. Minden járókelő engem néz, lenéz. SZÉGYEN. Akkor már tudtam: ha utánam ordítasz az utcán, az nem vicces! Nem voltam kihívóan öltözve, de ha kihívóan lettem volna (ki mondhatja meg mi is az?), ha csupaszon lettem volna, akkor is vissza kell fogni a benned lévő állatot, ettől vagyunk emberek. 
 Amikor ezt elmeséltem a következő reakciókat kaptam: "Nem kell vele foglalkozni!" DE, kell, mert nincs joguk! "Hülyéskedtek, suhancok." DE, nem volt vicces! "S úgysincs mit tenni!" SZOMORÚ! Szomorú, hogy nincs biztonságban az ember a fényes utcán és ha verbálisan bántalmazzák, akkor nincs mit tenni, szomorú, hogy azt mondjuk, még sok nő is, hogy ez oké, hogy lesütött fejjel el kell viselni. Miért kellene? Mivel érdemeltem ki? A verbális abúzus, NEM OKÉ! Beszélni kell róla, mert ha nem beszélünk, akkor ez soha nem fog változni, beszélni kell a gyerekekkel erről, hogy ha megtörténik velük, tudják valakinek elmondani, mert ez nyomot hagy. Mert ez NEM oké!
 
 
 

Kép forrása: Liberties