Önismeret a párkapcsolatban, az életben

 "Fölépíteni és belakni magamat napmintnapmintnap." Fodor Ákos

Azt hiszem, mindannyiunk életében vannak nehézségek, mindannyian éltünk már át olyan helyzeteket, amelyben úgy éreztük, ez túltesz rajtunk. A stressz, az emberi gyengeségek, a kontrollunkon kívül álló dolgok nem fognak megszűnni, de az, ahogyan ezeket a tényezőket megéljünk, az változhat az évek során. Szándékosan nem írom azt, hogy hozzáállástól függ, mert engem ez a mondat nagyon felbosszant. Persze, szükséges az elhatározás, de a legtöbb ember azt gondolja, azt várja el tőlünk, hogy egyből teljesen más szemszögből nézzük a gondjainkat és ez nem csak elméletben, de gyakorlatban is működjön, ez pedig rettentően nyomasztó és rombolja a lelki békénket és harmóniánkat. 

 S bár a változás döntést jelent, ez egy folyamat, nem pedig egy csoda, amely mellett letesszük voksunk. Gondoljunk csak bele, ha tudnánk, hogy puszta nézőpontváltás kérdése, hogy egy egészséges kapcsolatban éljünk, talán nem döntenénk mind így? Az a gond ezzel a túlzott pozitivizmussal, hogy lehangoló a mindennapi embernek és valahol mind mindennapi emberek vagyunk, akik nap mind nap csatákat vívunk magunkkal. Rengeteg nehéz nap van, amikor idegesít a munkám, amit valójában imádunk, amikor nem tudjuk mi lenne jó a gyereknek, amikor közelednek a vizsgák, amikor féltékenyek vagyunk stb. Soha nem szabad elfelejteni, hogy a lelkünk mélyén mind csatákat vívunk belső lényünkkel, nem vagyunk egyedül a veszteségeinkkel és a lelki kudarcainkkal. Mind esendőek és gyengék vagyunk, én ezt így látom, s hogy minden más csupán álszentség. 

 Az én életemben a tudatosság az egyetemi éveim közepén köszöntött be, kéz a kézben egy hosszú évekig tartó, céltalan kapcsolat befejeztével. Ez volt az az időszak, amikor vágyat éreztem arra, hogy most csak én legyek, senki más az életem fókuszában. Meg akartam ismerni magam, a határaim, hogy mi az ami valójában örömöt szerez nekem. Ehhez pedig szükséges volt az egyedül töltött idő. 

 Sokszor annyira szimbiotikus és szoros egy párkapcsolat, hogy az egyének elveszítik valódi énjüket benne, csak állunk a tükör előtt és úgy érezzük, hogy lelkünk évekig mélyen aludt, csak most kezdünk ébredezni. Ez akár ijesztő is lehet, de szükséges. Szükséges, hogy ismerjük önmagunk, másképp elvesztődünk. Nem azért halványul el feltétlen az egyén egy másik ember mellett, mert az mérgező, egész egyszerűen az önismeret hiánya annyi nehézséget és konfliktust szül, amelyet hosszútávon nem lehet kezelni. Fontos tudnom, hogy ki vagyok én, ahhoz hogy tudjam, ki mellett tudok még inkább közelebb kerülni magamhoz? Ki mellett tudok a lelki békém felé tartani? Mert a lelki béke kialakítása is egy folyamat, hiszen fel kell magamban építenem egy olyan erős bástyát, egy olyan alapot, amely időtálló az élet nehézségei alatt. Soha nem lesz olyan, hogy ne lenne nehéz az ember lelke, de ha tudom, hogy nekem arra van szükségem, hogy ilyenkor egyedül legyek, akkor azt könnyebben tudjuk egymás felé kommunikálni a társammal, ha pedig neki is van kellő önismerete, akkor tudja, hogy ez nem az ő "nem szeretéséről", hanem az önmagam szeretetéről szól. Ez nem egyértelmű. Nekem nem volt az és ez okozta az én életemben a legtöbb konfliktust.

 Mindig ott lesz az ideiglenes kiégés, mindig ott lesznek a határidők, mindig ott lesz a gyerek hisztije, de ha tudom, hogy oké, most nekem kell egy óra, egy nap, hogy kicsit hátra lépjek, és tudjuk annyira szeretni magunkat, hogy ezt megadjuk a lelkünknek, akkor bár azt ami történik nem tudjuk megváltoztatni, de tudunk védekezni ellene. Ha tudom azt, hogy nekem a reggeli 10 perces yoga az egész napom jobbá teszi, akkor nem kell egész nap azon feszengeni, hogy de nehéz az életem, mert igen, rettentő nehéz, de tudok segíteni magamon. Iszonyú fontos dolognak tartom, hogy támogassuk egymást, de épp ennyire fontos önmagunkat is támogatni.

 Ha ismerem magam, könnyebb segítenem a társamnak, hogy hogyan kezeljen engem, az érzéseim, a megéléseim. Ha ismerem magam, akkor minden sokkal reményteljesebb. Az önismeret nem egy fix cél, ez nem ér véget, folyton újra és újra meg kell ismerni azt az ént aki lettem az évek terhe és szépségei alatt.