Hogyan dolgozzam fel az elutasítást?

 A "nem" nyelvünk legdurvább szava. Emily Dickinson

 Sokat gondolkodtam rajta, hogy milyen idézet passzolna ehhez a témához, amely úgy közelíti meg, hogy ne is legyen sekélyes, felszínes. Azt hiszem, a fenti a maga egyszerűségével tökéletesen összefoglalja az elutasítás témakörét. Érdekes, mert valójában nem igaz az, hogy elutasítani csak a nem kifejezéssel lehet, ha jól belegondolsz Kedves Olvasó, hányszor fordulhatott már elő életedben, hogy úgy utasítottak el, hogy ahhoz nem kellettek szavak, tudtad egyből. Szóval az elutasítás az egyik legkomplexebb konfliktus az ember életében, amelyen így vagy úgy, de keresztül kell mennie. 

Hogy valóban kell-e, szükséges-e? Nem tudhatjuk, de én mégis igennel válaszolnék erre. De az biztos, hogy elkerülhetetlen. Amikor arra gondolok elutasítás, érdekes módon soha nem a szerelem jut eszembe első sorban. Elutasíthatják az ember ezer meg ezer helyzetben és mindegyik nehéz. Emlékszem egyszer óvodában szerettem volna én is játszani két kislánnyal és azt mondták: "nem, te nem vagy a barátunk." Nagyon kicsi voltam, és mégis emlékszem erre  a momentumra, természetesen nem hibáztatni akarom őket, hiszen gyerekek voltunk és nem volt tudatos a részükről, csak példázni akartam, hogy a legkisebb elutasítás is mennyire megmarad az emberi lélekben, főleg ha gyermek. 

A gyermeki lélek mindent magára vesz, ezért lehet az, hogy "hisztizni" kezd, ha türelmetlen a szülő, mert nincs meg a kellő érettsége hozzá, hogy megértse, a szülő esetleg a munkája miatt türelmetlen, nem miatta. Ő ezt nem érti, csak azt érzékeli, hogy a szülő épp nem figyel rá teljesen, nem akar vele játszani, vagy frusztrált, ha nyaggatja őt. Ezt nem ítélkezésképpen írom, mert én magam is gyerekekkel foglalkozom és tudom, milyen nehéz megőrizni a türelmünket, sőt, sokszor kudarcot is vallunk, de segít kitartóbbnak maradni, ha arra gondol ilyenkor egy szülő, hogy a gyerek nem szándékosan bosszantja, akkor sem, ha látszólag provokálni akarja. 

Persze az elutasítással találkozhatunk egy iskolai környezetben is, vagy egy munkahelyen. Én borzalmasan éreztem magam az 5-8 osztályos iskolámban és akkor nem is fogtam fel, hogy milyen mély nyomokat hagyott ez bennem. Az elutasítás a gyerekek részéről. Akkor azt hittem az én hibám, de ez nem így volt, az elutasított először mindig magában keresi a hibát és bár az önvizsgálat fontos, az ember beleőrül, ha mindenért magát teszi felelősnek. Azóta megfogadtam, hogy ha majd lesz gyerekem és úgy látom, leépíti őt az aktuális iskola környezet, kimenekítem onnan, mert meg kell küzdeni a gyereknek néhány helyzettel, meg kell vívnia a maga kis harcait, de vannak harcok, amelyek nem egy gyermeki lékeknek valók, sőt egyetlen léleknek sem. 

Aztán persze találkozhatunk a szerelemben is elutasítással és bevallom és nagyon sokáig nem találkoztam ezzel és amikor egyszer megtörtént úgy ért, mint egy hatalmas nagy gyomros. Az, hogy te szeretsz valakit, nem teszi őt kötelessé arra, hogy veled maradjon, de kötelessé teszi őt arra, hogy felelősségteljesen kommunikáljon veled. Azt vettem észre, hogy az emberek nem mernek őszintén beszélni az érzelmeikről, arról, hogy éppen mi zajlik bennük. Ismerkednek, randiznak és ha valamitől megrémülnek, eltűnnek. Kapcsolatban vannak, megjelenik az új iránti vágy és még maguknak sem merik ezt bevallani, szóval vagy hűtlenek lesznek, vagy mondvacsinált indokokkal kilépnek a kapcsolatból. Csak ilyenkor valaki mindig ott marad egy nagyon nehéz érzéssel és azt bizony idő ledolgozni magunkról, ez pedig az elutasítás. Úgy gondolom a becsületes elutasítást sokkal könnyebb feldolgozni, de amikor csupa kétely marad mindezek mögött, akkor bizony nagyon nehéz megérteni, hogy ez a történet nem rólunk szólt főleg, hanem a másik feldolgozatlan traumáiról. 

Fontosnak tartottam írni erről, mert nagyon keveset beszélünk róla, pedig ott van mindannyiunk lelkében az elutasítás nyoma, benned is Kedves Olvasó, de bennem is, nem vagy ezzel egyedül!