Az első munkahely a diploma után- annak nehézségei és szépségei

 Senki se tudja előre, ha művét kezdi, hogy üdvös lesz vagy kárhozatos majd az a cél, mit elér. Theognis 

Egy ideje nem írtam blogot és ennek éppen a mostani címe az oka. Ezt az írást az élet, az életem ihlette, annak egy új fejezete. Nem azért nem írtam feltétlen, mert egyáltalán nem volt rá időm, hanem azért mert amikor az ember egy teljesen új szerepbe találja magát, akkor időt kell adnia önmagának, hogy abban megtanuljon otthon lenni és be kell rendezkednie az új életébe. 

Rám hatványozottan igaz volt az, hogy a diploma után teljesen megváltozott az életem, mivel egy teljesen új országban kezdtem el a karrierem, távol mindentől és mindenkitől, ami-aki otthont, biztonságot és a megszokottat jelentette számomra. Valójában soha nem gondoltam volna, hogy én az a típusú ember vagyok, aki ennyire hirtelen rászánja magát egy ennyire spontán döntésre, szóval ezzel a legnagyobb meglepetést önmagamnak okoztam. 

Annak ellenére, hogy már két hónapja kint élek és dolgozom az otthon fogalmát még mindig az jelenti számomra ahonnan származom, ahol felnőttem, ahol kialakult a személyiségem, ahol megtanultam barátságokat kötni és barátságokat elengedni, ahol először szerelmes lettem és ahol először elengedtem a szerelmet. Ahol eldöntöttem, hogy egyetemre megyek és ahol megküzdöttem azért, hogy ma pedagógus legyek. 

Feltevődik a kérdés, hogy akkor megérte-e? A válasz egyértelműen igen, mert ez olyan, mint egy hatalmas csomag, melyek hámozva, lassan, időről-időre bontogat ki az ember és ha nem megyek el és nem vállalom be ezt a sokszor nehéz csomagot, akkor rengeteg mindenből kimaradok, olyan dolgokból, amelyek örökre meghatároztak. Az első és legszebb pillanatom óvónőként, amikor a gyerekek így szólítottak. Olyan ez, mint amikor az embernek először mondják, hogy szeretlek, tele van izgatottsággal, hálával és boldogsággal miatta az ember. Amikor a sikerült időről időre egyre jobban és gyorsabban megnyugtatnom egy síró gyereket az felemelő érzés volt. A tudat, hogy most, ebben a pillanatban én vagyok neki a biztonság, én vagyok, aki megtartja őt, akivel együtt küzd meg az érzéseivel, aki segíthet neki, hogy könnyebb legyen, akire szüksége van, az nagyon különleges érzés. Amikor én tervezhettem meg a tevékenységeinket és látni azt, hogy célt értek, hogy élvezték és napokkal később is mesélték a szülőknek, akkor igazán úgy éreztem, megéri. 

Persze semmi sem csupa rózsaszín, ha a valóságot vizsgáljuk és az első munkahely rejteget nagyon sok kihívást is. A kérdések a fejedben, amelyek el tudnak bizonytalanítani: "Vajon jól csinálom-e? " "Vajon el fogom-e tudni altatni őket?" "Vajon hogyan fognak rám emlékezni, ha felnőnek?" "Vajon milyen hatással vagyok rájuk?" "Vajon lehet belőlem jó szakember?" Ezek a kérdések ott lesznek makacsul, és igenis szükségünk van olyan emberekre, akik megerősítenek bennünket. Akik ott állnak mellettünk, mint igazi őrzőangyalok és segítenek nekünk hinni abban, hogy jók leszünk, egyre jobbak. Nekem óriási szerencsém volt azzal, hogy soha nem kellett/kell félnem a főnökömtől, mert átérezte minden egyes lelki nehézségem és megerősített, nem pedig gyengített. Persze nem egyszerű beilleszkedni egy új közegbe, főleg fiatalként, ahol nekem még nincs annyi tapasztalatod, nincs annyi év a hátad mögött, de ha nem adnak esély nekünk vagy éppen mi nem adunk esélyt magunknak, hogy kibontakozzunk, akkor soha nem is fogjuk megtalálni önmagunk a szakmában. 

Úgy gondolom, és ebben sok olyan kollégám, akikre felnézek, megerősített benne, hogy az első év egy rendkívüli próbatétel. Olyan ez, mint az életünk első egy éve, amikor rettentő szenzitíven szívjuk magunkba a világot. Az első munkahelyünkön lelkileg teljesen kiszolgáltatottak vagyunk és ügyetlenkedve, így vagy úgy próbálunk a felszínen maradni és ez pontosan így van jól. Túl idillikus és irreális az elképzelés, hogy első pillanattól tökéletesen tudjuk és érezzük, hogy mit és hogyan kell tennünk. Ilyen nem létezik szerintem, mert emberek vagyunk, akiknek időre, térre és lelki erőre van szükségünk ahhoz, hogy otthonosan mozogjunk egy területen. 

S Te, kedves Olvasó, ha éppen az első munkahely kihívásaival küzdesz, vagy csak éppen egy nehéz időszakon mész keresztül a munkádban, akkor tudd, hogy a legtöbb, amit tehetsz, az a próbálkozás és nem kell mindent megtenned azért, hogy ezt mindenki észre is vegye. Tudd, hogy amíg a lelkedben tiszta akarás és jóhiszemű, küzdő próbálkozás van, addig mindent jól csinálsz. S ha tévedsz, akkor tudd, hogy az nem bukás, nem szégyen, akkor sem ha így éreztetik veled, mert az, hogy tévedsz egyet jelent, hogy aktívan jelen vagy. Egyre jobb és könnyebb lesz és persze soha nem lesz teljesen könnyű. Lesznek napok, amikor azt érzed, soha többé nem akarsz bemenni dolgozni és lesznek napok, pillanatok, amelyeknél azt kívánod, bárcsak örökké tartanának, annyira szépek.