Miért magányosak a mai fiatalok?

           Nyugodj meg, nem vagy egyedül. Mind egyedül vagyunk. Szendrői Csaba

Amikor megláttam ezt az idézetet egyből tudtam, hogy pont elég ehhez a bloghoz. Nem

akar megmondó lenni, nem akar nagy igazságot mondani, egyszerű és igaz számomra

Sugárzik belőle egy afféle tanulság, ami szerintem megnyugtató lehet mindenki számára:

az egyedülléttel, a magánnyal sem vagy egyedül. Valahol mélyen mind magányosak

vagyunk, én úgy látom. Van, akinek ez az érzés abból fakad, hogy a kezdetek kezdetén

nem kapta meg azt, amely minden kisgyereknek kijár: a szerető családot, s ez az érzés

üldözheti az embert, akár egy életen át. Van aki magányos, mert olyan kapcsolatban van,

ahol nem tudja igazán megélni az érzéseit, van, aki a munkájában magányos, mert

örökösen a meg nem értettség súlya nehezíti a lelkét. Valahol a lelkünk egy kis zuga

mindannyiunknak magányos, emiatt nem kell senkinek nyomást éreznie.

Érdekes mód, úgy veszem észre, hogy mi, fiatalok vagyunk a társadalmunkban a legmagányosabbak, a legeltévelyedettebbek. Nem tudjuk eldönteni, hogy mit képviseljünk, mert mindenki képvisel valamit, akkor is ha az nem hiteles, ezért rajtunk a nyomás, hogy élettapasztalat hiányában is, tudjuk, mi a célunk a világban. Sürget minket az instagram, a facebook, pedig van idő, egy életnyi időnk van az önismeretre. Folyton azt érezzük, hogy péntek este nem okés, ha 20 évesen otthon vagyunk, még akkor sem, ha erre vágyunk, hiszen mindenhonnan az köszön vissza, hogy a péntek, a bulikról, az ivásról, vagy a társasági életről KELL, hogy szóljon. Ebben a nagy nyomásban el is feledjük, hogy mit akarunk és olyan életet kezünk élni, amely során a lelkünk kutyaszorítóba kerül. De természetesen minden éremnek van másik oldala is, van, hogy az ember szeretne emberek között lenni, de hirtelen fel kell tennie magának a kérdést, hogy hol vannak ezek az emberek? Vagy ha netán találkozunk valakivel, akkor tudunk-e őszintén kapcsolódni egymással? Persze sokszor a mobiltelefon nyomkodása is falat emel, de az is, hogy nem merünk egymással őszinték lenni. A mi generációnk igen sokat hallhatta azokat a mágikus mondatokat, hogy: "szégyelld magad, mit szól a néni/bácsi ehhez?" "szégyelld magad, ne sírj, elfutnak tőled a gyerekek!" "szégyelld magad, hogy ilyen rossz vagy!". 

Már a kezdetek kezdetén belénk nevelik a védekezést, az őszintétlenséget. Feszengünk, ha 
valakivel beszélgetünk, ismerkedünk és azon kattogunk, ha önmagunk leszünk, valóban 
eltoljuk őt magunktól? 
Sajnos vagy sem, nem tudok elmenni amellett sem, hogy a hűség, a hagyományos értékek 
tényleg kikopóban vannak és lassan teljesen elfogadottá válik a megcsalás, az üres 
kapcsolatok. Ha elkezdőik egy párkapcsolat, sokszor már az elején halálra van ítélve, 
még a benne élők sem kitartással állnak hozzá. Jön az új, az ígéretesebb és menekülünk. 
De az új, az nem jobb, csak még nem ismerjük teljesen. 
Szerencsésnek érzem magam egy ideje, mert nagyrészt valóban mély barátságaim vannak 
és olyan emberekre találtam, akiknek céljuk dolgozni is ezen. De ettől függetlenül ahogy 
mindenki, én is viszem magamban a magányt, hol ezért-hol azért, szóval Kedves Olvasó, 
tudnod kell, hogy nem vagy egyedül. 

(kép forrása: pinterest)