Akkor leszek boldog, ha...mikor is?

 "Nem vesztetted el a boldogság mindig is itt volt -csak nem tudtál figyelni rá." Rupi Kaur

 Érdekes dolog ez a boldogság, amikor megszületünk a szüleink, jobb esetben, azon dolgoznak, hogy boldog kisbabák legyünk. Én emlékszem a pillanatra, amikor néztem gyerekként a TV-ben a meséket és esetlegesen egy kedvencem következett, látom magam előtt a kislányt ahogy ugrál a kis szobában és egyszerűen boldog. Nem gondolt arra ez a kislány, hogy utálja az ovit, hogy amúgy is vége lesz a mesének elég gyorsan, hogy valaki lehet sokkal nagyobb TV-ből nézheti. Ő csak örült tisztán és egyszerűen. Amióta felnőttem, azóta nagyon kevés gyermeki örömöt idéző pillanatom volt. Hova tűnik ez a tiszta érzésvilág? Baj-e, ha eltűnik? 

Amikor elkezdtem kamaszodni, és mindennel is bajom volt, minden is frusztrált, akkor alig vártam, hogy felnőjek. Most mondhatni, felnőttem, hiszen dolgozom, egyedül élek egy másik országban és egyre többet gondolok arra, hogy milyen jó lenne újra gyereknek lenni. Kinek ismerős az érzés? De ez azt jelenti, hogy képtelenek vagyunk a boldogságra? Én azt gondolom, nem, csak annyit, hogy emberek vagyunk, emberi ösztönökkel, érzésekkel, érési folyamatokkal és tanulóleckékkel. 

Amióta bekerült a szótáramba a boldogság fogalma, azóta hajtogatom, hogy "boldog leszek, ha". Boldog leszek, ha sikerül bejutni ebbe a középsuliba, ha meglesz az érettségi, ha sikerül ez a vizsga, a jön majd az igazi, ha több pénzem lesz, ha annyi könyvet veszek, amennyit akarok (ez mondjuk sanszos :). Aztán voltak olyan gondolataim is, hogy: boldog lennék, ha más alakom lenne, ha nagy családom lenne, több testvérrel, ha sok barátom lenne és így tovább. Azért nem csak magasztos vágyakat írtam fel, mert az ember néha, de inkább sokszor, vágyik sekélyes és felszínes dolgokra. S ez így van jól, minden magasztos álca nélkül. 

Én nagyon buta dolognak tartom azt, ha valakit amiatt minősítünk, hogy mennyire boldog. Vannak azok a bizonyos "jó szándékú" mondatok, hogy: "de hiszen mindened megvan, miért nem tudsz neki örülni?" "szégyen, hogy nem értékeled, amid van!". Azért nem örül, mert valami más elnyomja, amiről nekünk fogalmunk sincs. Nem kell szégyenkeznie senkinek sem azért, amit érez. Az érzései okkal vannak benne, munkája van velük, de nekünk azzal nincs dolgunk, hogy őt megítéljük. 

A napokban néztem egy műsort, amiben arról beszéltek, hogy azért nem tudunk már boldogok lenni, mert nagyon megváltozott a világ a háborúkkal és a vírusokkal. És valaki azt mondta, hogy azt kell megtanulnunk, hogy ez már soha nem lesz a régi világ, mint például 2016-ban s ezek a dolgok erre akarnak megtanítani minket, hogy a változás folyamatos és a boldogság ennek az elfogadásában rejlik és én nagyon szeretnék hinni benne. Számomra ez a legnehezebb, elfogadni, hogy a dolgok megváltoztak és ne a nosztalgiában leljem az örömöm, ne a régi tökéletesítésében, túlidealizálásában, hanem az új elfogadásában. 

Próbálom a mindennapiban meglátni az örömforrást, mert a problémák bizony ott fognak makacsul maradni, az élet fogja osztogatni a pofonokat, a stressz, a félelem, az aggodalom, a szomorúság kikerülhetetlenül ott fog ékeskedni a jövőben is, de kérdés az, hogy ki tudok-e építeni egy olyan belső világot, ami elbírja ezeket úgy, hogy a többi tényezőnek ezektől függetlenül örülni tudjak?