Elmúló barátságaink

 Ha elmegyünk,

Kövek még maradnak.

Csak mások járnak rajtuk,

Sietnek, s rohannak.

Ha elmegyünk,

Kövek még maradnak.

                                   -Ady Endre-

Igen csak szomorkás idézetet találtam ehhez a kis blog bejegyzéshez, azonban annyira megtetszett, hogy maradnia kell. Ráadásképpen, számomra inkább megnyugtató, mintsem keserű. Az életben talán a legnehezebb elfogadnom, hogy a dolgok a kontrollom és akaratomon kívül is változnak és a változás szerves része az elmúlás, amely éppen annyira fontos része a fejlődésnek, mint az, amikor tudatosan építkezem az életemben. Könnyű meglátni, hogy így a jó, mégis szenvedős a folyamat, amikor valaminek búcsút kell inteni, nem kivétel ez alól a barátság sem. 

Mindenki életében eljön az a bizonyos első baráti szakítás, amikor ráeszmél a gyász nem csak a halál, vagy egy szakítás következtében érkezik tanítóul, hanem a barátság tekintetében is. Amikor én ezzel találkoztam, akkor a legtöbb minden illékony és változó volt körülöttem, legalábbis bennem biztosan, mert ez a kamaszkoromra tehető. Nagyon nehéz ilyenkor elszakadni a barátoktól, mert a gyerekek figyelme ilyenkor a családról leginkább a kortársakra terelődik, hasonló hátmenet ez kicsit ahhoz, mint amikor az óvodás iskolába megy. Aztán jön az "új barátok" fogalma, és ez megrémít, mert még valahol rettentően ragaszkodunk a gyerekkori barátságok emlékéhez és kicsit úgy tűnik, az újak átveszik a régi helyét, mintha a kettő nem férne meg egymás mellett. Pedig voltaképpen ennek a környezetünkhöz semmi köze. Sok barátság már a lelkünk változásaival összeférhetetlen. 

Ezek a helyzetek nem csak kamaszkoromban léptek fel. Bármilyen útválasztó előtt morzsolódhatnak le emberek, és az én életemben ez meg is történt. Minden megváltozott, amikor egyetemre mentem, és bár reméltük, nem szakadnak meg a kapcsolatok a kollégiumi barátokkal, valahogy mégis gyengül a kapocs és végül már csak a levegőben lógtak. Hogy hiba-e? Hogy kár-e? Hogy lehetett volna-e másképp, vagy éppen így kellett lennie? Nem tudom, de az biztos, hogy így alakult és azt látom, nem csak nálam. A helyzet azonban több rétű, ugyanis nem múlt el az összes, hiszen van olyan barátnőm, akivel kilóméterekben nagyon messze vagyunk egymástól, mégis mindig evidens volt, hogy tartjuk a kapcsolatot. Szükségét éreztük, hogy ahányszor csak tudjuk hívjuk fel egymást, és olyankor meséljük el, mi történik épp velünk, fontosnak érezzük kikérni a másik tanácsát és ha haza utazunk, mindig úgy szervezzük, hogy tartalmas időt töltsünk együtt. 

Érdekes, hogy ahogyan telik az idő, könnyebben tudom elengedni a baráti kapcsolataim is, amikor azt érzem, egyértelműen leépítenek azok engem. Ha azon kapom magam, hogy szomorúság önt el amiatt, hogy vége lett egy barátságnak és azon pörgök, miért lett így, akkor arra próbálok gondolni, hogy amelyek megmaradtak és kiállták az idő és az élet próbáját, azok miben mások? Mit kell keresnem a jövendőbeli barátaimban, hogy minél rutintalanabb legyek a barátságok elengedésében? A lecke mindig adott, a kérdés, hogy készen állunk-e a befogadására?