Mindennél meghatározóbb, ahogy gyerekként szerettek minket

 A szeretet lát jól, nem a közömbösség. Vekerdy Tamás 

Minap beszélgettem egy barátnőmmel az újságírásról, amely bár egy nagyon különleges és fontos szakma, én nem tudnám űzni. Nincs még egy olyan terület, amiben ennyire nehezen viselném, ha korlátoznák az alkotó szabadságom, mint az írás. Ez a korlátozás abban a világban persze abszolút jogos és szükséges, hiszen igazodik egy városhoz, egy lap stílusához stb. De milyen jó, hogy itt van nekem ez a blog, amin keresztül arról beszélhetek, amiről jól esik, akkor is, ha az egy megosztó, vagy nehézkes téma, és ha valami, a gyereknevelés nagyon megosztó, főleg akkor, ha az ember még nem szülő.  

Azonban én úgy látom, nekem eléggé fontossá vált ez a téma ahhoz, hogy merjek róla írni. A gyerekek, a gyerekpszichológia, mint olyan központi szerepet tölt be, erről tanúskodik a hivatásom, hogy időről időre mindig visszatérek azokhoz a könyvekhez, videókhoz, amelyek ezekre épülnek és a barátaim is olyanok, akikkel erről óráig tudok beszélgetni és nem utolsó sorban bennem is él egy gyermek, akit meg akarok fejteni, meg akarok gyógyítani és megtanítani szeretni önmagát. 

Az tény, hogy a legtöbb szülő szereti a gyerekét és a javát akarja, de én nem értek egyet azzal, hogy mindenki jó szülő és bár annak is megvan a maga gyökere, ha valaki nem válik azzá, ettől még nincs értelme hazudni erről. Érdekes hallgatni azokat a történeteket, amiket anyukám mesél arról, ahogyan őt nevelték. "Jó" példa erről a sírni hagyás, vagy ha úgy tetszik, alvástréning. Sírni hagyni egy kisgyermeket szerintem a legnagyobb kegyetlenség. Lehet, hogy "beválik" és elhallgat, de milyen minőségű hallgatás ez? Megtanulja, hogy magára hagyták egy olyan helyzetben, amikor a legkiszolgáltatottabb volt, és az egyetlen eszköze a sírás, amivel ki tudta fejezni azt, hogy szüksége van a felnőttekre. Arról nem is beszélve, hogy a sírás nem csak lelki jelzés, hanem testi is, nem biztonságos figyelmen kívül hagyni. Milyen érdekes, hogy az én anyukám már nem hagyott engem sírni, és nem olvasta sehol, csak tudta, ösztönből. Érdekes hozzátenni, hogy nekem sokkal szorosabb vele a kapcsolatom, mint neki volt az édesanyjával. Ez nem azt jelenti, hogy a nagymamám ne szerette volna a lányát, vagy hogy rossz anya lett volna, csak a kor szelleme ezt követte akkor, de mi fiatalok, amikor ennyi anyag áll a rendelkezésünkre, azért vagyok, hogy megtörjük a káros és traumákat okozó hagyományokat. 

Sokszor olvastam azt, hogy a szülők egy része, csak a fizikai szükségleteiket látják el a gyereküknek, de épp ennyire fontos a lelki összekapcsolódás, az hogy érzékeljük emocionálisan mire van szüksége egy gyereknek. Talán a legnehezebb harcom magammal az, hogy egy óvodai csoportban minden pillanatban nem tudok száz százalékosan érzelmileg jelen lenni minden egyes gyereknek. Fizikailag lehetetlen, de így is megpróbálok olyan mondatokat használni, hogy a gyerekek tudják, jelen vagyok, figyelek rájuk és fontosak egyen egyenként. Nem könnyű, sőt talán ennél nehezebb munka nincs is, mint egy gyereket jól szeretni, akár szülőként, akár szakemberként. De úgy gondolom, ha már vállalja az ember ezt a feladatot, akkor tennie kell azért, hogy megismerje a gyerekek szükségleteit és nyitott legyen azokra. 

Senki sem tudja tökéletesen csinálni, senki sem tud mindig mindent makulátlanul elvégezni, de mindig azt mondom, hogy inkább egy rendetlen ház, mint egy magányos gyerek. 

Jól emlékszem mennyire fantasztikus érzés volt, amikor anyukámmal mesét néztem, utána már egyedül nem is volt annyira élvezetes, mert ott volt ő, a felnőtt, aki számomra a biztonságot, a figyelmet és a szeretetet jelentette és ezért volt igazán boldog a gyermeki lelkem. Amikor készítettem valamit és láttam a mély érdeklődést a szemében, és azt, ahogyan időt szánt arra, hogy valóban megnézze, megcsodálja. Apró és fontos dolgok ezek. 

Nehéz állást foglalni a bölcsi kérdésben is és jól tudom, sokan azért járnak bölcsibe, mert muszáj, mert másképp nem tudnának megélni, és elképesztően szomorú, hogy egyre inkább kényszerülnek idő előtt munkába az anyukák, mert ilyenkor szerintem minden gyerek sérül. Nem gondolom véletlennek, hogy a szociális érettség 3 éves korra tevődik. Kell a gyereknek ez az idő az otthonában, a legfontosabb gondozó, az anyuka mellett. Három éves kora előtt még kevésbé ismeri a saját érzéseit, rengeteg emóció akkor alakul ki és kell valaki, aki teljes mértékben segíti ezt és ezeknek a kialakulását gondozgatja, jól reagálja le a helyzeteket stb. Hiszen mint fentebb is írtam, egyetlen pedagógus sem tud teljes mértékben jelen lenni, mert egyszerűen sok a gyerek és muszáj előbb ott jelen lennie, ahol nagyobb a baj és nem jut mindig kellő idő arra, hogy minden gyerek minden apró érzését kifejezze. Arról nem is beszélve, milyen fontos, megélje egy gyerek azt, hogy rá szükség van, hogy a szülő örömét leli a vele töltött időben, hogy az a 3 év róla és róluk szóljon, hogy aztán ne az kísértse felnőttként is, hogy magára akarja vonni a világ figyelmét, mert egykoron nem kapta meg. Ezért is mondom mindig, hogy a hisztiről, a huncutkodásról, a szabálytalankodásról egy gyerek esetében nem lehet sarkosan gondolkodni és nem lesz ő ettől rossz. Valamit reménykedve jelez felénk felnőttek felé. A bölcsi mellett sokan a szocializációval szoktak érvelni, de én úgy gondolom, amennyire szüksége van rá egy gyereknek, az megoldható játszóterezéssel, játék, mondóka körökkel, játszóházzal, gyerekprogramokkal és így tovább. Bár ez elég sarkosan hangzik ez "csak" az én véleményem, ami csakis az én szempontomból lényeges és nem örök érvényű igazság. Van, aki abban hisz, hogy jobb anya tud lenni, ha egy kis időt magával, munkával tölt a gyereke nélkül. Én a fentiekben hiszek és ez így van jól, mert mindenki tudja jól és rosszul is csinálni, csak egy a lényeg, hogy mindig a gyerek legyen az első. 

 

Nem sűrűn teszek könyvajánlót be ide, de ez egy olyan téma, ami nagyon kedves a szívemnek, úgyhogy szívből ajánlom: Vekerdy Tamás: Érzelmi biztonság, Orvos Tóth Noémi: Örökölt sors.