Tudunk egymásért változni?

 Lassan szeress s szeretni fogsz sokáig.

William Shakespeare

Sokat gondolkodtam rajta, hogy írhatok-e én ebben a témában úgy, hogy közel sincs hosszú életút a hátam mögött. De végülis meggyőztem magam azzal, hogy a nyitott szívvel élés is ébreszthet megírandó gondolatokat, nem csak az évek sokasága. 

Mostanában egyre többször merül fel a baráti társaságomban a párkapcsolati hűség, illetve annak a hiánya. S már évek óta trendi téma, hogy ez bizony két emberen múlik, hogy soha nem csak az egyik fél a hibás stb. Én önmagában ezzel nem értek egyet, mert a fogalom: "hibás", olyan kicsit, mint egy szitokszó, egy megbélyegzés. Azt, hogy nem csak egy ember a forrása a hűtlenségnek, én is mindenképp igaznak gondolom, hiszen a hűtlen félnek vannak szülei, nagy-és dédszülei, a maguk kis generációkon át hordozott sérüléseikkel, s ez nem csupán misztikum, ha valaki kicsit is jártas a pszichológiában, tudja, hogy ez már tudomány. 

De nem a hűtlenség a fő téma, csak az én gondolataimban kapcsolódik a kettő össze. Voltak ugyanis mostanában olyan beszélgetéseim, amelyek arra engednek következtetni, hogy sokan már egyáltalán nem hisznek abban, hogy egy ember mellett meg lehet boldogságban öregedni. Úgyszólván meg lehet egymás mellett maradni, de ez valamiféle önkényszerítés, hogy az élet rendje szerint éljenek. Én, személy szerint nem értek ezzel egyet, mert úgy gondolom, létezik a harmadik, ennél sokkal derűsebb opció, amikor valóban társra találtok egymás személyében és nem valamiféle megfelelési kényszer miatt sorvadtok el egymás mellett. Az, hogy ez létezhet, nem zárja ki az első két opciót, s hogy a derűsebb példa ritkább, azt sem vitatom. 

De hogyan jön ide ez az idézet, és a kérdés, hogy tudunk-e egymásért változni?  Ez a Shakespeare idézet az egyik legnagyobb igazság az életben, véleményem szerint. Az ember ugyanis hajlamos klisés igazságok, vagy semmilyen igazság és érzés nélkül élni. Ahogy halad előre az idő vaskereke, nem tápláljuk a lelkünk. Ismerek valakit, aki azt érzi, tönkretette a saját életét és most csapong. Nem tudja, mi lenne a helyes út, és hol kizár minden érzést, hol a nagy, megmondó igazságok szerint próbálja élni az életét. De nem csak ő, nagyon sokszor tettem ezt én is, de valahogy mindig időben jött a vészcsengő. Sokan nem tudnak lassan  szeretni, nem tudják megélni az élet és a szerelem időszakait, nem hagyják a dolgokat természetesen fejlődni, hanem sietnek. Ez szerintem összefügghet azzal, hogy a gyerekkorban sem voltak tisztelve a fejlődési szakaszok a szülők részéről, vagy túl korán kellett felnőni, vagy semmilyen figyelmet nem szentelek annak, hogy a gyerek a maga életkorának megfelelő "terheket" cipeljen. Ezek nem tudatos dolgok. De ilyen teher lehet az is, ha egy gyermek életéből eltűnik egyik-másik szülő. Ő még nem kellene ilyen jellegű nyomással megbirkózzon, neki még élveznie kellene a családi egységet, a megtartó szülői egységet. Ugyanis lehet bármilyen jó az egyik szülő, nem véletlen, hogy az embernek kettő van, érzi, már egy kisbaba is, ha őt magára hagyták, s ez egy olyan teher, amelyet nem tud megfelelően feldolgozni. 

S mindeközben megtanulja a gyermek (én is), hogy sietni kell, hogy nincs idő, mi van, ha magamra hagynak? Ezek nem tudatos, hanem tudat alatt kódolt tapasztalatok. S megtanul gyorsan szeretni, mire észreveszi, hogy valami nem működik, talán már házas is. Talán már ott van egy gyerek is és ekkor jön a fentiek közül az egyik forgatókönyv, hogy egymás mellett élnek tovább boldogtalanul. Vagy kilép ebből a kapcsolatból és tovább adja a nehéz terheket a saját gyerekének. Én hiszem azt, hogy tudunk egymásért valamelyest változni, de bárhogy szeretnénk a lényünk legfontosabb részeiben nem, mert az már önmegtagadás. Előfordulhat, hogy valaki nem szeretne gyereket, de a párja miatt mégis vállal. Az esetek többségében azt fogja érezni, hogy megbukik szülőként, mert a mindennapokban képtelen szülőként viselkedni, mert ez nem ő. Ezért kellene kicsit lassítani, nem sietni, sokkal inkább megélni. Ha van időm lassan szeretni, akkor minden fal erősebb és jobban fel tud épülni. Akkor rá tudok jönni, hogy a másikkal való élet kiteljesedés, vagy önmegtagadás.