Ha lehetőséget adnak nekünk arra, hogy mi azok legyünk, akik vagyunk, annál nagyobb ajándékot nem kaphatunk. Orvos Tóth Noémi
Mostanában, mert így hozta az élet, sokat kellett azon gondolkodnom, hol vannak az én személyes határaim és melyek azok a forrásaim, amelyekből táplálkozhatok, hogy megvédjem mindezeket. Rettentő népszerű lett ugyanis az úgynevezett "mindenki pszichológus" attitűd, amelyből kifolyólag nagy mondatok hangzanak el, de azt érzem táptalaj nélkül. "Védd a határaid; légy önmagad, és ahol nem lehetsz onnan állj tovább; becsüld a lelki nyugalmad és védd a személyes tered." Ezen mind nagyon hasznos dolgok, csakhogy a legrosszabb üzenetük, hogy nyomasztók. Mi lehetne annál nyomasztóbb, mint azon feszengeni, hogy megtagadjuk még saját magunkat is. De a dolgok valóban nem ilyen feketék vagy fehérek, ugyanis ahhoz, hogy te képviselni tudd magad és az érdekeid, szükséged van arra, hogy megéld milyen nehéz, ha épp nincsenek erős határaid, ha épp nehéz, mert nem tudsz azon a helyen kiteljesedni, ahová engedted magad beszuszakolni.
Én mindig akkor tettem magamnak igaz ígéreteket, amikor éreztem, hogy nagyobb szükségem van az önszeretetre, mint valaha. De szükséged van arra a gombócra a torkodban, amelyet a benned ragadt gondolatok okoztak, mert az tud tanítani, nevelni önmagadra. Nem lehetnek önmagunk felé olyan irreális elvárásaink, hogy ösztönösen tudjunk olyan dolgokat, mint például az önszeretet és az önkiállás teljessége, ugyanis te magad csakis akkor fogsz tudni könnyedén szeretetet érezni magad iránt, ha gyerekként megtapasztaltad azt a minőséget, hogy szerethető vagy, és akkor tudsz egészséges önérvényesítést tanúsítani, ha már megtapasztaltad annak a biztonságát, hogy kiálltak érted akkor, amikor te nem tudtál magadért. Szóval egyáltalán nem kell azt érezned, hogy az egészséges határhúzás ösztönösen jön és főleg nem azt, hogy ezt neked tudnod kell.
Nem kell tudnod, de tanulnod érdemes, mert az viszont helyénvaló szerintem, hogy az énhatárok ismerete nélkül az ember hosszabb távon csak egy mozgó test és nem egy élettel teli lélek. Abban az életszakaszban vagyok, amikor mindennel kapcsolatban mérlegelnem kell, és élvezem, mert ez az egyik legjobb gyakorlata annak, hogy megtanuljam, mit tudok beengedni az életembe. Nem tudom még pontosan, hol a határ a kompromisszum és az önmegtagadás között, mert vékony a zsineg, amely elválasztja. Régebben hittem abban, hogy mindenben rendületlen hinnem kell, és nem is próbáltam megkérdőjelezni önmagam. Mégis annyi mérgező dolgot engedtem be az életembe, szóval úgy vélem ez a stratégia talán nem lesz a sajátom.
Az biztos, hogy kompromisszum nélküli élet magányos, de épp így lehet az önelfojtás is az. Nehéz eldönteni, hogy mit tud az ember még úgy elfogadni és megélni, hogy ne veszítsen az élet a minőségéből. Érdemes megkérdezni magunktól, hogy jó ez számunkra az a szerep, amit felveszünk az emberi kapcsolatainkban. Jó az neked, ha többet is elfogadsz annál, amit a lelked bír? Nem hinném, hogy ne éreznénk, ha túl sok az teher, talán csak nem tudunk eléggé befelé figyelni. Van, hogy az embernek ezt is magának kell felépíteni, ha a gyerekkorból kimaradt. Önmagunk legszebb mesterművei vagyunk, ezt soha nem feledd, kedves Olvasó, a sok munka önmagadon az egyetlen, ami soha nincs hiába, mert ez örökre veled és neked marad. S nem csak neked, hanem a szeretteidnek is. Soha nem hiábavaló azon dolgozni, hogy felépítsük az énhatáraink, hogy fejtegessük mi az, amitől szeretve érezzük magunkat. Akkor fogunk tudni a tiszta és egészséges szeretettel kapcsolódni, ha ugyanilyen tiszta, egészséges szeretettel fordulunk önmagunk felé.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése