Beszélgessünk az elidegenedésről

 Látod-e még azt, 

amit nézel - vagy már csak

tudod: "ott" "az" "van"?

A fenti idézet talán minden eddiginél jobban össze képes foglalni azt, amit az adott téma iránt érzek. Erős témaválasztás ez talán, mert ha valaki megkérdezné, mitől félek legjobban, akkor a másasz ez: az elridegülés. Az áradatszerű állapot, amelyben már nem látjuk a csillogást, a varázslatot, csak létezünk benne, valódi örömöt nem is lelve. De ez valóban csak úgy, magától történik, vagy hol van ebben a mi felelősségünk? Az elidegenedés az élet bármely területével szemben felléphet. Divatos kifejezés mostanában a kiégés, de én azt gondolom, hogy ez a kettő kéz a kézben jár. 

 

Jól látni talán a legnehezebb ebben az életben, mert a lelkünk rétegesebb bárminél, és még a racionálisabb emberek is táplálkoznak a lelkük tartalmából. Az elidegenedés kifejezés azért tetszik nekem, mert rettentő beszédes. Amikor az életünkben lévő dolgokat már nem tudjuk teljes szívvel látni, akkor idegenné válnak a számunkra. S ilyenkor az ember fázni kezd a saját életében, sőt elkezdi nem szeretni az életét. Nem csoda, hiszen a léleknek melegségre van szüksége. Mindegy, milyen formában, mindegy, milyen megélésben, de a hideget egyetlen lélek sem bírja. 

 

Az emberi működéseket a közelség táplálja. Sokszor figyelek meg, vagy hallgatok olyan párokat, akik 10-20 éve vannak együtt és ahogyan beszélnek arról, mennyire nem elégedettek a közös életükkel, a másik változásaival, egyre csak az jár a fejemben, hogy ezek az emberek talán már nem is látják úgy egymást, mint régen, illetve már csöppet sem látják azt az embert a másikban, akár annak egy kis szikráját, mint régen. Nem látják már egymás szerethetőségét. Az idő néha elmossa A szerethető vonásokat egymás szemében, s ilyenkor történik az, hogy már nem értjük, nem látjuk a másik valóját, csak nézzük. Már nem látjuk igazán jól egymást. 

 

De ez az érzés ráhúzható a munkánkra is, amiben egykor a hivatásunk láttuk, de már csak élő robotokká váltunk benne. Egy barátságban is változik az, ahogyan egymásra tekintünk. Elfelejtjük az életünkben lévő dolgok eszenciáját, azt a részét, amiért annyira vágytunk rá. A jól látás ellensége a megszokás, mert a megszokás nem engedi észre venni a dolgok múlandóságát, s ami nem múló arra vigyázni sem kell éppen annyira.   

 

"- Isten veled - mondta a róka. - Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan." idézet A  kis hercegből