Jókislány 2

 

 Anna ott ült a vörösbor felett, ami pecsétet hagyott a presszó fehér terítőjén. Foltokban ült ő is ott, hol halvány, hol erős foltok összessége volt a lelke. Nézte  a férfit és egyre inkább oda akart menni, de közben, mint mindig, bekúszott a kávégőzbe a kétely is: "ha érdekelném, idejönne, nem?" "talán nem mer és amúgysem vagyok konkrét és megközelíthető, talán, egyértelműbbnek kellene lennem". Rágódott rajta, mert néha ő maga sem tudta, hogy melyik énje az erősebb és a valódibb, a jókislány a maga összes nehéz szégyenével, megfelelésével és rettegésével, vagy a nő, aki tudja, ennél jóval több rétege van, hogy benne van a bátorság szikrája is, hogy túlmutat azon, akivé nevelni akarták. 

Miközben belül őskáosz uralkodott, Anna kifogástalan nyugalommal mosolygott, ilyenkor azt érezte, a teste nem találkozik a lelkével. Mintha a test egy kis időt kérne ilyenkor a lélektől, nem szakítás, csak rövid szünet. Furcsának tartotta, hogy ennyire felkeltette az érdeklődését ez a férfi, mert nem volt egy szerelmes lányka, nem is lehetett, az ember vagy bohém szerelmes alkat, vagy jókislány. 

Valami furcsa öntötte el a mellkasát, amikor a férfi odabattyogott hozzá a maga teljes összeszedettségében, és elkérte a telefonszámát. Akkor még nem is tudta, mekkora teher lesz neki a férfi harmóniája, örökösen az ő összeszedettlenségére emlékezteti majd. De ahogy odaadta a számát csillogott a szeme, és bár a férfi tette meg az első lépést, érezte, hogy ezt ő jobban akarja. Akkor érkezett meg az első lecke, amit a férfi adott neki, mégpedig az, hogy túlárazzuk az olyan dolgokat, mint a kezdeményezés, mely önmagában nem vesz el és nem is ad hozzá az ember méltóságához. Ő csak válaszolt a felhívásra, mégis az ő szemében volt ott az a csillogás, amiről csak sejthette, hogy a férfit éppúgy megrémít majd, mint őt. 

Nem beszéltek napokig semmit, ő pedig egyre csak meggyőzte magát, hogy keresett egy újabb helyet, ahová nagyon be akar férni, éppúgy, mint gyerekként a családjába. Ő, aki könnyedén lépett ki minden rosszul működő kapcsolatából, érezte, hogy valami furcsa erőteljes akarás van benne aziránt, hogy megismerje ezt az embert. És amikor már alig-alig bántotta, hogy valószínűleg nem beszélnek már, villant a telefonképernyő egy egyszerű kis üzenettel: "Mutass egy igazán szép zenét!" S akkor újra jött a csillogás, csakhogy mit sem sejtett arról, hogy ez a csillogás ugyan nem a férfinek szólt, hanem az érzésnek: akarják, hogy ő is ott legyen. 

Ahogy beszélgettek egyre inkább úgy kezdte látni a férfit, mint önmaga vágyott verzióját, ő is keményen dolgozott, de soha nem tudta elismerni maga előtt ezt, a férfi azonban látta saját munkamorálját és tisztelte magát ezért. Olyan kitartással sportolt, hogy Annában egyre csak nőtt az érzés, hogy emellett ő egy bohém kis káosz. A férfi úgy igazán élt és megélt dolgokat, ahogy Anna nem tudott soha és olyan szemüvegen látta az életet, a világot, ami nemcsak túlélővé, hanem részesévé tette. S talán ez volt az, ami miatt Anna menthetetlenül a férfi közelébe akart maradni, mert úgy érezte az ő összeszedettsége őt is megnyugtatja és vonzóvá tette, hogy a férfi tartozott valahová és nem volt gyökértelen, s Anna mindennél jobban vágyott erre. Ezen a ponton nem, de később felismerte a második tanítást, amit a férfi adott neki: miszerint, távolról minden sokkal szebb. Nem mindig látni repedéseket a falon, csak akkor, ha elég közel megyünk, de Anna  nem ment közel, hiszen az intimitás ijesztőnek tűnt. 

Anna újra zavarba került, amikor a férfi azt mondta sodródjon vele. Nem tudta megélni a pillanatokat, mert megtanulta kislányként, hogy a világ egy veszélyes hely, ezért is kell igazán jókislánynak lenni, aki kézben tartja  az eseményeket. De amikor a kontrollt kellett volna elengednie, az nem ment ment neki, hiszen a zsigereibe nevelték bele a félelmet, ezt senki sem tudja letenni olyan könnyedén, akármi is az ára. Anna állandó késztetést érzett arra, hogy szabadon engedje a lelkét és jelen legyen ebben a megélésben, de a félelem még mindig bénítóbb volt, és csak akkor döbbent rá, hogy az élet milyen veszedelmesen tanít minket, amikor a férfi elköltözött egy másik országba és elérhetetlen távolságra került tőle, s akkor egy pillanatig elkezdte igazán látni a férfi. Nem volt annyira egyben, mint azt Anna hitte, és neki is megvannak a gyűrődések a lelkén. De egyvalamire csak hosszú évek távlatában jött rá, ez a férfi úgy figyelt rá abban a rövidke kis időben, ahogyan az apja soha, és annyira szilárd, magabiztos és rendezett élete volt, mint amilyenre neki kislányként szüksége lett volna. Valahol legbelül egészen sokáig bántotta, hogy nem élte igazán meg a pillanatokat a férfivel, de egyre tisztábbá vált számára, hogy sokszor egy ember azzal tud a legtöbb lenni, hogy nem marad az életünkben, mert hozzá soha, csak az érzéshez ragaszkodunk, amit adhat és néha egy emberi kapcsolódás legnagyobb célja a tanítás. S ha valamit, hát azt Anna megtanulta, hogy sokkal több, mint egy igazi jókislány.