Jókislány 3

 Látszat. A látszat nem sérülhet az üvegfalon át. Az üvegfal steril  és megóv minket a valódi érzésektől és attól, hogy valódinak látszódjunk. Anna kiemelkedő tehetség volt az üveggyártásban. Biztonságos volt számára, tökéletes búvóhely egy igazi jókislánynak. Egy őszi nap azonban, ami a csodálatos fényeivel épp megfelelő volt a visszaemlékezésre, elsétált a presszó előtt, ahol meglátta a férfit először. Nem tudta pontosan miért, de bement és olyan volt mint egy időutazást, az illatok, a türkíz fal, a hatalmas ablakok, amiket beáradt az őszi nap, ott érzett mindent, a lelke teljesen megnyílt ezek előtt az emlékek előtt. Ezek az emlékek első sorban nem a férfire emlékezették, hanem saját magára. 

Anna leült egy csésze forró feketével és figyelte a padlón megjelenő árnyékát, ami kitöltötte a teret. Mit tudna mesélni a 3 évvel ezelőtti árnyéka? Hirtelen úgy kezdte látni az akkori önmagát, mint egy dacos, félős kislányt, aki mélyen hisz olyan dolgokban, mint a kontroll az életünk felett, mint az előre eltervezett randevúk, hogy férfi és nő között nincs barátság, hogy egy férfinek tudnia kell, hogy mit is akar, hiszen ő is pontosan tudja. S akkor kezdett ráébredni, hogy ezek nem is az ő valódi hiedelmei voltak, hanem azért volt ezekre szüksége, mert üldözte azt, amit biztonságnak hitt. El sem tudta képzelni, hogy ő legyen maga számára a biztos pont. Aztán úgy érezte a lelke egy kirakóvá változott és darabkák ott vannak összekeverve az asztalon. Nem látta át a képet teljesen, de tetszettek a darabkák neki. S akkor hirtelen elkezdett vágyat érezni rá, hogy megmutassa őket a férfinek. S lomhán odavetné neki: "Ez a kis káosz vagyok, tetszik? " 

Visszaemlékezett arra a görcsösségre, amivel meg akarta fejteni a férfit és rájött, hogy ő igazából nem is tudja, valójában milyen lehetett. De ez mindegy is, mert az is lehet, hogy azóta a férfi is kirakózott a lelkével és már közel sem ugyanaz. S akkor hirtelen arcul csapta a valóság: annyira ráfeszült a jövőre, hogy semmit sem élt meg igazán anno, és kezdett rájönni, hogy ez egy állandó működése, ő nem kapcsolhat csak úgy ki, hogy megélje a jelen pillanatát, neki mindig vigyázva kell lesnie a jövő, egy jókislány nem lazul el, nem ugrik meztelenül a tengerbe puszta kíváncsiságból, csak azért, hogy megérezze a hidegrázós vízcseppeket a bőrén. És akkor rájött, hogy az élet talán csak hidegrázós pillanatok összessége a meztelen bőrünkön. S akkor hirtelen keserűbb lett a kávé, mint szokott, mert elképzelni is rossz volt, mennyi érzést hagyott veszi, csakhogy mesterséges biztonságot teremtsen. Az üvegfal megvédi a szíveket a hidegrázástól és előbb utóbb elfelejti a bőrünk, hogy miért is érdemes élni. 

Egy dologtól nehezen tudott szabadulni, mégpedig attól, hogy erre a férfi ébresztette ár, őt küldte az élet, hogy megkocogtassa az üvegfalat a lelke körül és a sors csúnya fintora, hogy erre éppen most jött rá, amikor a férfi már nincs vele. Akkor arra gondolt, hogy az idő a legnagyobb csalómester, nem az számít, hogy valaki meddig van velünk, egy pillanat is elég egy presszóban, egy összenézés és megreped az üvegfal. És akkor hirtelen nagyon mély hálát érzett a férfi iránt, hogy nem kérte, mégis ennyit tanított neki. S arra gondolt, valahol a világ másik végén a férfi épp kirakózik a lelkével egy olcsó kávé mellett és hirtelen elgondolkodott azon, hogy vajon a férfi mit érezhet, amikor a tükörbe néz? Vajon neki is van valaki az életében, aki megtanítja érezni a lelkét? Aki miatt szereti a darabkáit? Bárhogy is van, reméli, hogy valamit azért ő is tanította férfinek.

 Egy biztos, már nem ugyanaz a jókislány lépett ki az ajtón, aki bement a presszóba, Anna úgy érezte, bár egész életében szívből utálta a kirakókat, mostantól bátran játszik ilyet, hogy aztán minden súlyos és cipelnivaló terhet letegyen, hogy szabadon érezzen és ne gátolja meg a gyerekkori árnyéka. Innentől kezdve minden megváltozott és az emberek csak annyit láttak, hogy ez a nő megállíthatatlan. Nem fél már attól, hogy bármit is érezzen, sőt, kereste az olyan érzéseket, amiket még nem élt át. Anna, a jókislány kesztyűt ragadt, szó szerint, és megvalósította a kicsi lány vágyálmait. Ez a sport olyan érzéseket szabadított fel benne, mint semmi és mikor kilépett a teremből forró könnyek öntötték el az arcát. És onnantól kezdve Anna tudta, hogy visszafordíthatatlanul elindult benne egy cunami, ami soha többé nem hagy teret a bénító félelemnek és a stigmáknak, hogy soha többé nem fogja magát szégyelleni, hogy minden apró kis tévedése megengedhető és a biztonságban van, és nem a férfi karjaiban van biztonságban, hanem önmagában. Mert megtalálta magában a menedéket, azt a biztos pontot, amit olyan eszeveszett módon keresett a férfiben. Most már tudta, hogy ehhez nincs rá szüksége, de azt is, hogy örökre hálás lesz neki és nem felejti el, mert akaratlanul bár, de megtanította neki, hogy egyetlen jókislány sem marad örökre igazi jókislány.