Miért akarjuk, hogy mindenáron akarjanak?

 "Nincs visszautasítás, csupán átirányítás."

Matt Haig

Általában olyan emberektől idézek itt a blogon, akiket gyakran olvasok, ismerek és azért jellemzően terjedelmesebbek is, mint a fent. Ugyanakkor ez a mondat, a maga tömörségével tökéletesen kifejezi azt az érzést, amit ez a téma kivált belőlem. Igazság szerint rengeteg kérdésre csupán kérdés a válasz, és talán egy jó önismereti úton a válaszok mellett ott hemzsegnek a kérdések is. 

Az tény, hogy a legtöbb emberben ott van az a bizonyos vágy, hogy elfogadják, elismerjék, és akarják, hogy ott legyen, jelen legyen. De nem csak romantikus értelemben, sokszor arra vágyunk, hogy szakmailag akarják a munkánk, akarják azt a bizonyos projektet nekünk adni, akarják, nyugodt szívvel ránk bízni azt a nagyobb felelősséget. Sokszor arra vágyunk, hogy valaki szívesen legyen a barátunk, legyen jó érzés velünk időt tölteni. Gyakran akarjuk, hogy a szüleink büszkék legyenek ránk, arra, hogy az ő gyerekeik vagyunk. Ezek szerintem teljesen normális és elfogadható érzések. De mi van akkor, amikor attól félünk, hogy nem akarnak. Amikor igazából nem arról van szó, hogy nagyon akarunk egy párkapcsolatot, egy állás, egy barátságot, hanem attól rettegünk, hogy minket nem fognak akarni.

 

Úgy hiszem, a kettő teljesen más. Nem mindegy, hogy ismerek egy férfit és látom, hogy mellette fejlődhetnék egymást feltudjuk emelni lelkileg és képesnek érezzük magunkat és egymást a kölcsönös szeretetre, vagy épp attól rettegünk, hogy elutasítanak. Nem tudom megszámolni hány alkalommal találkoztam életem során azzal, hogy voltaképpen nem tudom, miért akarok valamit, csak azt tudom, hogy félek attól, hogy az én személyem nem kell valahova. Nem illik bele a képbe. Emlékszem, több egyetemre is jelentkeztem, többek között olyan helyre is, ami amolyan biztonsági övként szolgált. S pontosan emlékszem, mennyire izgultam, amikor vártam az adott egyetem válaszát, pedig akkor már tudtam, hogy felvettek oda, ahol tanulni szeretnék. Érdekes érzés ez, hogy vajon mit akar ezzel az ember egyensúlyozni, vajon mikor volt az a pont, amikor először találkozott az ember az elutasítás érzésével, és hogyan tudta ezt akkor megélni.

 

 Az élet tele van olyan helyzetekkel, ami hasonló egy húspiachoz: kellek, vagy nem kellek? Én nagyon sokszor féltem attól, hogy nem és ezek mélyen beárnyékolták a döntéseim. De ha nem félsz attól, hogy nem akarnak majd, ha nem félsz attól, hogy igazából te nem kellettél, akkor tudsz csak igazán reális döntést hozni, józan, szívbéli döntést. Bármilyen furán is hangzik, szerintem ezek megférnek egymást mellett. Én azt vettem észre, hogy a nők sokkal hajlamosabbak küzdeni valamiért, amiről nem is tudják, hogy akarják-e csak menekülnek az elutasítástól. Hányszor rettegtél a munkahelyeden, hogy mindent jól csináltál-e és szorongtál azon, hogyan ítélnek meg, miközben fogalmad sem volt arról, hogy valójában neked nem is jó ezen a munkahelyen? Hányszor mentél haza úgy randiról, hogy csak keressen a másik, csak ne mondja azt, hogy nem volt meg benned, amit keresett. De közben így hogyan láthatnád azt, amit te keresel? Hányszor maradunk benne olyan kapcsolatokban és küszködünk azért, hogy jól működjön, amikben igazából nem is vagyunk boldogok, csak hajszoljuk a látszat boldogságot és a teljesítményt, hogy elmondható legyen róluk, hogy mi kitartunk, mi aztán holtomiglan- holtodiglan. De milyen élet az, amiben csak keringünk a valódi önmagunk körül, de soha nem élünk aszerint. 

Ezek mind olyan érzések, amelyek miatt semmi okod szégyenkezni kedves olvasó, mert hoztad őket valahonnan és akarva akaratlanul ott vannak a batyudban, a hátadon. A batyuban, ami sokszor egyáltalán nem könnyű, de önismereti munkával egyre több szennyet ki lehet belőle pakolni és a jó hír, hogy egyre több hely lesz benne a SZABADSÁGNAK.