Hízás és érzelmi evés

 "A test bizonytalan, átmeneti pozíciót foglal el, valahol az "én" és a világ között."

                                                                                                                 Ronald David Laing

Mindig sokat gondolkodom azon, hogy mégis milyen idézettel kezdjem a gondolataim itt, a blogon. S valahányszor megszólít egy az adott téma kapcsán, s így volt ez most is. Annyira igaznak látom ezeket a szavakat, egyrészt a múlandóság, az átmenetiség miatt. Ugyanis, ha valami akkor az egyén, az ember, a test nem állandó. Az viszont igen, hogy a bennem lévő változások elhelyeznek valahová a világban. Nagyon sokszor tapasztaltam, hogy a testemmel való kapcsolatom szoros összefüggésben áll a világgal való viszonyommal. Nem véletlen az, hogy egy terhes nőnek más az energiája, hogy ha belép a terembe egy élsportoló, akkor valamit kivált belőlünk. De milyen érzéseket ébreszt bennünk a saját testünk? 

Néha, amikor visszanézem a régi képeim két érzés játszódik le bennem: a döbbenet és a sajnálat. Ledöbbenek rajta, hogy most mennyivel reálisabban látom magam és sajnálom a kislányt, aki voltam, és aki ennyire utálta a saját testét és nem volt vele semmilyen kapcsolata, nemhogy pozitív. Apró dolgok is szemet szúrnak, mint például az, hogy a kezemmel mindig eltakarom a hasam, hogy valami/ valaki mögé állok a csoportos képeken, hogy a ruháim mindig egy számmal nagyobbak. Tudom, mennyire nem voltam képes kapcsolódni az akkori testemmel, mennyit bántottam magam, milyen ártalmas szavakat használtam magamra és milyen rendületlenül tűrtem ezt másoktól is.

 

Emlékszem, annak ellenére, hogy nagyon sok olyan embert engedtem magamhoz közel, aki bántott, soha senki nem mondta, hogy kövér vagyok, csak én. Viszont magamtól ezt mindenki más helyett is megkaptam és pontosan emlékszem, ahogyan csipegettem a hasamon a bőrt, úgy, hogy teljes meggyőződéssel hittem, hogy egészségtelenül kövér vagyok. Ez persze nem volt reális, és nem is a számok, a ruhák, a közösségi média mondatta velem ezeket az árnyékgondolatokat. Ezek sokkal mélyebb vágyból fakadtak. Ha egy kislány nem kap megfelelő figyelmet és tiszta, egészséges szeretetet az apukájától, akkor gyorsan keres magának valamit, amiben megtalálhatja, vagy épp beleláthatja a maga szerethetetlenségét. Ezek zsigeri tanmesék, amelyeket nehéz megdolgozni önmagunkban.

 

Azonban ahogy telt az idő elkezdődött egy kiismerhetetlen betegeskedés az életemben, ami bőven visszavett abból, hogy mozogni tudjak, és legyen hozzá huzamosabb ideig kitartásom. Nagyon haragszom, amikor valaki vádolja a másikat, hogy a betegséget kifogásként használja. Kedves olvasó, ha nem érzed jól magad, ha beteg a tested, akkor teljesen érthető, hogy nem tudsz sportolni, el kell fogadnod ezt és megadni a testednek a gyógyulás folyamatát és belecsempészni lassan az életedbe a mozgást. A sport nem hatalmi harc, nem egy tér, ahol az ítéletnek és a bíráskodásnak helye volna. A sport a te egyéni tempódról és fejlődésedről szól.

 

Ahogy azonban felhagytam a sporttal és elröppent 3 évecske sport nélkül, beleszóltak a hormonok is, és a rossz lelki közérzet és így természetesen beindult a hízás is, amitől persze még rosszabbul éreztem magam. Ha nagyon fáradt és stresszes voltam, akkor nekem nem volt egy biztonságos bázis a lelkemben, nekem a megnyugvás az evés volt. A gondolat, hogy a nap végén megpihenhetek és azt eszem, amit akarok. Az evés épp úgy függőséget tud okozni, mint az alkohol, mert lesz a kis búvóhelyed. Nálam az evés főleg a stressz levezetését jelentette, hogy mivel nem tudom kontrollálni azokat a dolgokat, amiket szeretnék (már tudom, nem is kell mindent), akkor legalább azt eszem, amit akarok. Ha már nem tudok kiállni magamért, és nap, mint nap csalódom magamban, hogy nem tudok önérvényesíteni, akkor legalább azt csak én határozom meg, hogy mit és mennyit eszem. Ez voltaképpen egy hatalmas önbecsapás, mert csak ideig- óráig segít, de az evés végén talán még mélyebb is lesz a gödör.

 

Most már afelé tartok, hogy tudok úgy enni, hogy az örömöt okozzon, mert táplálom a testem, de látom és ismerem efölött a kontrollt, mert a belső nyugalmam nem egy külső tényező adja meg, hanem igyekszem én megteremteni magamban. Valaki megkérdezte, milyen edzéstervet követek, mi a cél? És én azt mondtam, hogy csak élvezem, csak simán jó dolgokat hoz az életembe, és az egyetlen célom vele, hogy jól legyek testileg és lelkileg is. És te kedves olvasó, bárhol is tartasz az úton Önmagad felé, tudd, hogy ez végképp nem egy verseny, ott veszít igazán valaki, hogy elhiszi ennek az illúzióját. A te tempód, a te lelked, a te tested, és mindezt neked kell a legjobban tisztelned.