Jófiú

Férfi és nő. Hogy érthetnék meg egymást? Hisz mind a kettő mást akar - a férfi nőt - a nő férfit. Karinthy Frigyes 

Amikor egy kisfiú megszületik akkor a szülők megtanulnak igazán büszkék lenni arra, amit alkottak. S mindezt annak ellenére teszik, hogy a kisfiúk sírással jelzik érkezésüket. Leonárdnak ekkor bocsájtották meg először és utoljára a szülei a könnyeit. Olyan ez, mintha a lányos szülők ösztönösen tisztességes lánygyermeket akarnának nevelni, és ebből rendszerint kisül egy szégyenkező jókislány, a fiús szülők pedig egy életrevaló fiúgyermeket, ebből pedig létrejön egy jófiú, aki retteg a közelségtől. 

Amikor Leonárd megszületett, akkor a szülei biztosak voltak benne, hogy egy fiúnak szüksége van arra, hogy feltalálja magát és szent meggyőződéssel hitték, hogy nagy hiba lenne elkényeztetni őt. Igen ám, csak a hit eltakarta a jellemet, és nem ismerték meg őt soha igazán, nem látták, hogy másra lenne szüksége. Az apukája mindig azt mondogatta: "teher alatt nő fiam a pálma", Leonárd nem tudta megfogalmazni, de érezte, ő mégsem pálma, sokkal inkább egy mezőn szabadon éldegélő vadvirág, akinek kellett a nap szelíd simogatása, hogy növekedjen. Persze Leonárd hamar megtanulta, hogy az érzések, mint olyanok nem fontos eszközei egy férfinek. Egy érzést ismert a kitartást. Például kitartóan tűrte apja szidalmait, amikor nem mert visszaütni a játszótéren. "Milyen férfi az ilyen, az én fiam nem lehet nyámnyila!" Azt is csendben tűrte, amikor a karácsonyi vacsoránál bepisilt, nem szólt, hiszen ő már nagy fiú, nem tehet ilyet, nem egy kislány. Aztán kitartóan nézte végig azt is, amikor az apukája gurulós bőrönddel elvitte otthonukból a férfiképet, ott ült a kanapén, összeszorította vékony ajkait, de nem sírt, pedig a könnyek égették a szemét, félt, ha sír, az apja nem jön többé vissza és hitte, ha erős marad, akkor majd érezni is fogja, nem csak tudni, hogy apja szereti őt.

 Leonárd egyet tudott, ő nem lesz érzelgős kislány, így hát rosszfiúnak kellett lennie. Évekig kereste azokat a férfi jellemzőket, amiket az apja azon a szeptember 16.-ai napon kihurcolt az életéből a gurulós bőrönddel. Leonárd utálta a szeptembert, utálta az őszt. El is menekült előle, egészen egy olasz kisvárosig, Piemontig. Vitte, amije volt: a páncélját a lelkén, a szarkazmusába csomagolt szorongásait, a távolságtartásába rejtett kétségeit. Úgy hitte, tudja, hogy egy igazi férfi hatalmas, ezért épített testére jelentős izomzatot, hitte, hogy egy igazi férfi küzd és hajt egy cél után, és mindeközben nem fárad el, ezért dolgozott egyszerre ezerféle munkahelyen, hitte, hogy az igazi férfi nem gyengül el, ezért választotta a harcművészetet. Leonárd mindenben kereste a férfiassága jelentőségét, mert azon az utálatos szeptemberi napon elvesztette. A csupasz valóság az volt, hogy Leonárd egy kedves férfi volt, de ez jobban bosszantotta, mint hinnénk. Rettegett a közelségtől, de közben mindennél jobban akarta is, mert önmagát nem nyomhatja el örökké az ember, akkor sem, ha egy férfi, különösen ha kedves. :) 

Ha eddig úgy láttad magad előtt őt, mint egy magas, izmos, erős férfit, akkor nem tévedtél, árnyéka is tekintélyt parancsolt az olasz városka utcáin. Minden reggel pontban hétkor megszólalt a kis csengő a régi presszó ajtaján. Jött, hogy magával vigyen egy csésze méregfeketét. Ilyenkor általában nyugdíjasok hada üt a presszóban, arctalanul, mert elfedték őket az újságok lapjai. A napi horoszkópokat ecsetelő lapok között azonban kitáncolt néhány barna fürt, kirakossal maga előtt, és egy csésze tejeskávéval. Leonárd azt gondolta: micsoda furcsa nőszemély, ezt csak fokozta, hogy a lány annyira rátapasztotta a tekintetét, mintha nem ismerné, mi az a szégyen, körülbelül 5 másodpercig, ami után égő arcokkal fordította el róla a barna szemeket. Leonárdot zavarta a lány tekintete, kellemetlen volt neki. A szó, amit keresett a bensőséges volt, de inkább felcímkézte idegesítőnek. Ahogy a lány ránézett felébredt benne gyermekkora minden hiányossága, fázni kezdett benne a kisfiú. Ezt persze nem vallotta be magának, mert egy igazi férfi ilyet nem csinál, ez amolyan női dolog. Nem szólt a nőhöz, de érezte, a nő hozzá fog szólni, ezért gyorsan felkapta a feketét és menekült, kitartóan, ahogyan azt megtanulta. A csengő zsivalyában hallotta a nő hangját: "Igen, ilyenek ezek az Annák..ráadásul ma  van a születésnapom, szeptember 16." Leonárd pedig felvette a magabiztos férfi legkevésbé kedves mosolyát és menekült. Nem tudta még milyen felkavaró, ha egy jókislány találkozik egy jófiúval, aki menekül a közelség elől.