Amikor a Jókislány találkozik a Jófiúval

 Mindannyiunknak megvannak a magunk igaznak hitt, ámbár mélységesen téves hiedelmeink. Leonárd például hitte, hogy a látszak, amelyet az emberek felé mutat, sokkal fontosabb annál, ami valójában belül zajlik. Ezt nem azért gondolta így, mert felszínes volt, hanem azért, mert gyerekként soha nem figyeltek kellően az érzéseire. Csak azt hajtogatták: ez a gyerek soha, egyetlen edzésről sem hiányzott, ez a gyerek mindig jó eredményeket hoz, ezt a gyereket minden felnőtt szereti, hiszen "soha nincs vele baj". Anna szentül hitte, hogy mindig be kell a dolgokat fejezni. Nem számít, hogy aznap még nem evett, ha hazaért az iskolából előbb ki kell pakolni, a leckét el kell végezni. Be kell fejezni mindent, ami kötelesség és csakis azután következik ő. A közös Annában és Leonárdban az volt, hogy mind a ketten engedelmeskedtek és beálltak a sorba, és egyiküknek sem volt fogalma arról, hogy valójában mire vágynak és mire lenne a lelküknek szüksége. Mindketten tisztességes család gyermekei voltak, mégis mindketten ugyanabban az érzelmi elhanyagoltságban részesültek, melyben identitásuk szenvedett leginkább csorbát. Identitásukká vált a muszáj, a kell, a kötelező. Így készül egy igazi, boldogtalan jókislány és jófiú. 

Leonárdnak nem lehetett volna fájóbb valóságot mondani annál, hogy fél. Anna felé nem lehetett volna frusztrálóbb kérést intézni, minthogy engedje el a kontrollt. Leonárd szerette a randikat, főleg azokkal a nőkkel, akik nem érdekelték túlságosan, mert ők nem vonták el a figyelmét a kötelességeiről, és nem emlékeztették arra, hogy a lelki egészsége a legnagyobb kötelessége, velük nem kellett mélyre mennie, csak kellemesen lebeghetett a felszínen, egyre mélyebbre nyomva azokat a nehéz érzéseket, amelyekkel túl macerás lenne szembenézni. Anna görcsösen kereste azt a férfit, aki igazán komolyan vehető, aki megfelel az elvárásoknak, érzelmileg érett és aki szándékszik őt feleségül venni, azonban amikor valaki elkötelezettnek tűnt, akkor Anna felvette  a nyúlcipőt. Mindketten hittek a profizmusban, és a legjobban a tagadásban jeleskedtek. 

Amikor Anna és Leonárd találkozott nem tudták, milyen fontos tükrök egymás számára. Amikor a presszó gőze felett egyre mélyebbé váltak a beszélgetéseik mind a ketten bújócskázni kezdtek: hol egymás, hol önmaguk elől. Anna néha úgy érezte Leonárd könnyedsége segíthet az ő görcsösségén, Leonárd azt gondolta Anna igazi gondoskodó kedvessége segíthet az ő soha be nem látott elveszettségén. De aztán Anna egyre inkább az apját látta Leonárdban a be nem tartott ígéretek, az elhallgatott érzések és az érzelmi távolságtartás miatt. S azt tette, amit egy igazi jókislány tenne, meg akarta oldani, és mindezt csak úgy látta lehetségesnek, ha érzi a kezében a kontrollt. Leonárd azonban Anna egyre növekvő elvárásaiban azt kezdte látni, hogy eltűnik mindaz, amit felépített, és képtelen volt egy emberben annyira bízni, hogy lemondjon mindenki másról, pedig szeretett volna, de akkor felvillant a bőrön, és az apja arca, akire gyerekként utoljára rábízta magát. És végül Leonárd visszatért a lebegéshez azokkal a lányokkal, akik nem akartak túl közel menni, akik nem ismerték az intimitást, és akik nem akarták őt megtartani. Nem azért állt tovább, mert máshol jobban érezte magát a lelke, azért állt tovább, mert ez a más volt számára az ismerős. Anna szerencsésebb helyzetben volt, körülötte elhalkult minden és ebben a csöndben meglátta a tükör szilánkjait a presszó padlóján. Józanító volt, ahogyan lépésről lépésre elkezdte összerakni és bár félve, de közelebb ment, belenézett és elkezdte valóban látni önmagát.