Egyedül élni szabadság, vagy magány?

 "Gyerekkor nélkül az ember sohasem válhat igazán felnőtté." 

Diana Morgan 

Emlékszem, amikor gyerek voltam, és mindenki megjegyezte, hogy mennyire érett vagyok, nagyon büszke voltam erre. Csak később értettem azt meg, hogy nem minden esetben jó, ha az ember koraérett. A fenti idézet pont ezért szólított annyira meg, mert én is épp úgy hiszem, hogy az egészséges felnőttkor egy valódi gyerekkorra épül, ahol igazán lehet gyermek az ember lánya. De akkor mitől lesz valaki felnőtt? Ha egyedül élünk, az azt jelenti, hogy felnőttünk, ha a szüleinkkel élünk, akkor lemaradunk épp valamiről? De milyen is egyedül élni? 

Emlékszem már nagyon pici koromban, amikor még saját szobám sem volt, kialakítottam a házban kis zugokat, amik otthonossá tették nekem a teret, aztán amikor saját szobám lett, arra úgy tekintettem, mint egy üres vászonra. De mégis merőben másképp éli meg az ember azt, amikor külön költözik a szüleitől, hát még akkor, ha ezt teljesen egyedül teszi. Nekem ennél kissé kalandosabban indul ez a történet, ugyanis az egyetem befejeztével kiköltöztem egy másik országba, annak is a fővárosába. Első fél évben a testvéremmel, második évben két lakótással és decemberben lesz egy éve, hogy egyedül élek. Sokszor kaptam meg a kérdést, hogy nem félek-e? És ilyenkor szoktam belegondolni, hogy valójában ez eszembe sem jut, pedig a félelem elég sok tekintetben gyakori vendég nálam. Amikor beköltöztem nagyon izgatott voltam, de néha eszembe jutott, hogy milyen érzés lesz olykor egy üres házba megérkezni? Milyen érzést fog bennem az ébreszteni, hogy nem vár senki haza? S legnagyobb meglepetésemre még soha nem éreztem azt, hogy emiatt magányos lennék. 

Talán azért is tudom jól megélni az egyedül élést, mert egyrészt az én döntésem volt, másrészt tudom, hogy a szeretteimre így is bármikor számíthatok. Az, hogy a fizikai otthonom csakis az enyém, nem jelenti azt, hogy az otthon, amit az emberekben találtam meg, megszűnt létezni. Néha bele szoktam abba is gondolni, hogy mi lesz majd, ha valakivel együtt fogok élni? Tudok-e majd újra alkalmazkodni egy másik ember igényeihez, tudom-e majd szeretni azt az otthont, ami már nem csak az enyém, hanem a miénk? Azt gondolom igen, de ha nem is lesz egyszerű, biztosan sokat formál majd rajtam ez is, mint minden tapasztalásom. Az én egyik fő gyengeségem, hogy a teljesítményemet alapvetőnek gondolom, és nem ismerem el magam mindazért, amit megteremtek. Mostanában tudatosan emlékeztetem magam arra, hogy az is egy teljesítmény, hogy megteremtem magamnak az önálló, egyedül élés lehetőségét, hogy a falakból otthont varázsolok magamnak. Jó előpróbája lehet ez annak, hogy otthont tudunk-e majd varázsolni a családunknak, persze nem feltétele annak. 

Ha számot vetek arról, hogy mit tanultam az eddigi időszakból, akkor mindenképp kiemelném, hogy megtanultam értékelni a csendet. Néha, ha erősebben szorongok keresem a zajt, hogy eltompítsa a belső vívódásaim, de mióta egyedül élek, próbálom a csendben is megtalálni ezt a biztonságérzetet. Szabadságot élek meg ebben a létezésben, mert bár keretek között, de az egyéniségemre formálhatom a lakást, hangosan énekelhetek és nevethetek bármikor. S ebbe a formálódó otthonban jó érzés látni azokat az embereket, akiket igazán szeretek. Azt mindenképp hozzátenném, hogy attól még, hogy én ebben is látom a felnőtté válást, nem mindenkinek van erre szüksége ahhoz, hogy felelősségteljes felnőtt legyen belőle. Én úgy érzem, nekem erre nagyon nagy szükségem volt és élvezem azokat a változásokat, amiket a személyiségembe hozott. Nem tudom, hogy meddig fog tartani, azt sem, hogy milyen lesz, ha ez változik, de a jelenem ezt a szegletét most nagyon szeretem.