A tükör fiú

"Megfagy a szív, ha nem szeret;

És ha szeret, megég."

Anna sokszor gondolkozott már azon, hogy min ragad meg gyakran az emberi szem. De valahányszor az ő tekintete sokáig gyönyörködött valamin, az mindig eltért a megszokottól, általában barátai is furcsállották az ízlését, különös tekintettel a férfiakra nézve. Sokat meséltem már Neked, Kedves Olvasó Annáról, úgyhogy biztosan tudod már róla, hogy a kedvenc érzelme a félelem. Persze, ezt félt bevallani saját magának, de mégiscsak ehhez nyúlt, akárhányszor belépett úgy igazán az életbe. Mentségére váljon, hogy ez a lány nem egy néma félő volt. Valahányszor remegett a lába, ő akkor is lépett, ha kicsit is. De mindannyian tudjuk, hogy a szív dolgai nem egyszerűek, így Anna remegő lábai olykor nem tudták, hogy jobbra, vagy balra tegyék meg félszeg lépteiket.

A mi Annának helyzete akkoriban, amikor ez a történet megesett vele, nem volt jól. Nem volt egyszerű eset önmaga számára sem, de végtérre is, az ember mikor egyszerű eset önmaga számára? Azonban ez a helyzet csipetnyit kaotikusabb volt, mert mind a teste, mind a lelke lebetegedett egyszerre. Ebben a furcsa élet nevezett ködben bukkant fel egy régi ismerős Anna életében, aki bár nem szerette betegségnek nevezni, hasonló dolgokkal küzdött, mint ő. Ha hátra lépünk néhány lépést és utólagos szemmel vizsgáljuk a dolgokat, azt mondhatjuk, megérte. Annának ugyanis a másik kedvenc hobbija, a rettegés mellett, a bizonytalanság volt. Tudta, hogy nincs élet nevű képlet, ő mégis a biztosra vágyott. Aztán kezdett ráébredni, hogy a kiszolgáltatottság érzésével minden halandónak megkell birkóznia. Amikor Edmond belépett az ajtaján, hogy hosszú estéket átbeszélgessenek, tudta, hogy kicsit mindketten kiteszi az asztalra, hibákkal széptett szíveik. Anna nem szeretett hazudni, de mégis megtette, első sorban saját magának, és ezt ki is hangosította a fiúnak is. Címkékkel ruházta fel kapcsolódásukat, mégpedig a barátságéval. Akkoriban ez még helyesnek is tűnt, hiszen Edmond lelke még valahol messze, egy másik nőnél ragadt a múltjában, de ha engem kérdeztek, csak egy kalitkában pihen bezárva gyerekkora óta. Edmondéknál ugyanis nem volt divat érzésekről beszélni, így hát érzett, ahogy érzett, ahogy egy elveszett férfilélek tud: zavarosan. 

S ez volt az első lecke, amit a tükör fiú tanított neki: nem kell címkézni az első mélységeknél, s talán a jó kapcsolatokban nem is mondunk ki stigmákat, csak jelen vagyunk bennük és tudjuk, ígéretek nélkül, hogy a másik maradni fog. 

Anna egyik este nagyon furcsa dolgot álmodott, mégpedig azt, hogy a tükör fiú tart egy kisbabát a kezében és ölel egy idegen nőt, visszanézett rá egy tükrön keresztül és mosolyogva mondta, te most túl nehéz lettél volna, én meg túl könnyű neked. S akkor abban a pillanatban tudta, hogy őszintének kell lennie Edmonddal. De még előtte, ez volt a második, amit a tükörfiú tanított neki. Az emberi érték sok mindenben mérhető, csak épp egy másik tekintetben nem. Egyetlen tekintet sem tiszta annyira, hogy abban szemléljük arcunkat. 

Anna úgy gondolta ír egy levelet a fiúnak, amiben természetesen nem volt biztos, hogy is lehetett volna, gondolta magában, mert ebben az esetben ő egy nehéz batyut hordozott: beteg volt, bár a szíve mélyén tudta, hogy meggyógyul idővel, mégis a jelenje nehéz. Bár Anna lelke előtt mindig ott volt a biztonsági üveg, nem engedte meg magának soha, hogy másoknak is nehéz legyen az ő lelkének a súlya. Aztán beszélhetünk arról is, hogy Anna épp nem igazán volt jóban a testével, de tudta, hogy közeleg az idő, amikor jóban lesz, de hupp, még egy kő a batyuban. Mindenekfelett azonban Anna már nem az a kislány volt, akinek a tükör fiú megismerte. Hiszen Anna már nem csak félt, de próbált élni is és már sokkal jobban ismerte a lelkét, mint évekkel korábban, és ez rémisztő lehetett Edmond számára. 

Minden esetre ez egy újabb dolog volt, amit a tükör fiú tanított Annának, az, akire éppen vágyunk, nem biztos, hogy az, aki boldoggá is tudna tenni, és ez fordítva. 

Anna azonban kezébe vette a tollat és a papírt és megírta minden őszinte érzését a tükörfiúnak. Csakhogy mondani szokás "sok beszédnek, sok az alja", ugyanis Anna levele nagyrészt magyarázkodás és mellébeszélés volt, s picinyke kis részben őszinte beismerés, hogy tetszik neki a férfi. Így hát kapott egy magyarázkodásokkal és mellébeszélésekkel teli választ. S itt látta meg először magát a fiú képében. Nem kapott igazán semmilyen választ, de ő is egy zavaros vallomással és legfőképpen búcsúval állt elő. Ennek ellenére persze, ha a fiú igazán akarta volna a batyuját, akkor vállalja, de ez mellékes, mert igazán Anna sem akarta a fiút. Nem tudta mit akar, ahogy a tükör fiú sem. Hopp! Újabb tükörbenézés.  Anna hiányolta a férfi direktségét, de ő maga sem volt az. Anna nem érette, miért bánkódik a fiú egy igazi társ után, amikor hajthatatlanul olyanokat választ, akik csak megégetik őt, mintha a lelke egy részét aludni hagyná, hogy ne lássa meg, mire van szüksége. S akkor jött az újabb tükörbe nézés. Voltaképpen, az elmúlt évei ugyanerről a szembecsukásról szóltak. Anna ugyanis nem vonzódott ehhez a fiúhoz, hanem érezte, hogy tudna neki segíteni, hogy megtudná őt menteni. Pedig a fiúnak nem volt rá szüksége, de ez nem azt jelenti, hogy Annára nincs szükség. 

Volt egy mondata a tükör fiúnak, ami nagyon megragadt Annak szívében: 

" mindenki addig marad az életünkben, amíg szükségünk van rá, s látod, én már jobban vagyok, és ezzel lehet a mi szerepünk ennyi volt egymás életében". Anna tudta, hogy neki jó fájdalomcsillapító lenne még Edmond, de jobbnak látta elfogadni, hogy az embereknek az életünkben tényleg megvan a szerepe, ő volt a legélesebb tükör, akivel valaha találkozott és tudta, hogy most már mindent megkapott a tükörfiútól, amire szüksége volt ahhoz, hogy többé senkit se akarjon megmenteni.